Van valami egészen abszurd abban, ahogyan az ember egy műanyag palackkal küzd. Régen lecsavartad a kupakot, ittál, visszacsavartad, kész. Ma viszont ott lifeg a palack oldalán, nekicsapódik az orrodnak, visszahajlik, útban van, mintha direkt arra tervezték volna, hogy idegesítsen. Természetesen tudom, miért van ott. Tudom, hogy a műanyaghulladék csökkentése a cél, és azt is tudom, hogy a kupakok a leggyakoribb szemétfajták közé tartoznak a folyókban és a tengerekben. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor inni próbálok egy palackból, elfog az ingerültség.
Mert hiába nem nagy dolog, hiába csupán egy kupakról beszélünk, az ember mégis azt érzi, hogy valami egyszerű dolgot sikerült kényelmetlenebbé tenni. A kupak sosem ott áll, ahol kellene. Visszacsapódik, belelóg, útban van, főleg vezetés közben, vagy ha siet az ember, és persze ilyenkor mindig jön valaki, aki elmagyarázza, hogy „de hát a környezetvédelem”. Értem én. Tényleg értem. Csak ettől függetlenül idegesítő.
A legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg működik. Pont ez bosszant igazán. Mert ha őszinték akarunk lenni, tényleg tele van a világ eldobált kupakokkal. Elég megnézni egy parkolót, egy útpadkát vagy egy folyópartot. Az emberek valamiért képesek külön eldobni a kupakot, mintha annak már nem lenne köze a flakonhoz, és valószínűleg pontosan ezért kellett hozzárögzíteni. Nem azért, mert ez valami zseniális technológiai újítás, hanem mert ennyire nem tudunk normálisan viselkedni.
Talán ez az egész nem is a kupakokról szól, sokkal inkább rólunk. Arról, hogy egyre több szabályra van szükség, hogy már egy műanyag kupakot sem lehet szabadon hagyni, mert túl nagy az esélye annak, hogy valaki öt másodperc múlva elhajítja az utcán. Miközben bosszankodom azon, hogy megint az arcomba csapódik az a szerencsétlen kupak, valahol azt is érzem, hogy talán tényleg nem véletlenül jutottunk idáig.
