Felénk csupa dráma a reggel. A sokként ható ébresztőjelzés után fájdalmas nyávogáskoncert dúlja fel a korai órák nyugalmát. Megszámolni sem merem az éhezők számát, akik hipnotikusan szuggeráló szemekkel bámulnak befele ilyenkor – na és persze az esti vacsoránál – a lábnyomokkal díszített teraszajtó üvegén át. Már szinte a magyar nyelv szavaival hallom az éhség hátborzongató macskasikolyát, és aztán cicusaink egy szájnyalással is nyomatékosítják a tragikus állapotot. Amíg a nyűgösen ébredező ötödikesem igyekszik megbirkózni a vetkőzés-öltözködés és a fürdőszobai teendők hátborzongató embertelenségével, addig én az éhezők kinti ellátását kezdem meg. Kutyák képével ellátott szalámit szeletelek a macskáknak, van, hogy némi kemény táppal, számukra is ízletes ételmaradékkal. Még ki sem lépek az ajtón, további négy éhes szőrmók közli velem csaholva éhhaláltusájukat. Már messziről látva ünneplik, ha valami beáztatott táp púposodik az etetőlapáton, mással nem is igazán érik be. És aztán jön még két protekciós „vertyogógó gép”, amelyek arisztokratikus tartással jelzik, nem hajlandók az udvari proletár pórnéppel vegyülni. Ők csak a benti ellátást kegyeskednek elfogadni eledelüket, némi zacskócskában beszerezhető finom falatkával szaftosított formában.
El sem tudom képzelni, hogy gyermekkoromig hogyan élték túl a kutyák és a macskák, hiszen azelőtt vidékünkön nem igazán árusítottak számukra tápot. Már nem is merem számolni, mekkora összeget költök házi kedvenceink étkeztetésére. Az egyik környékbeli kereskedőtől tudom, hogy az elmúlt 10 évben többszörösére duzzadt a kutya-cica tápok piaca és az abból származó bevétel.
