Van az a pillanat, amikor az ember már nem is tudja, mire válaszol. Csipog a telefon, villog a képernyő, jönnek a hírek a nagyvilágból, a szomszéd utcából, a munkahelyi, iskolai csoportokból, és mire felfognánk az egyiket, már itt a másik. Mintha valaki egész nap apró kavicsokat dobálna a fejünknek, mi pedig udvariasan mindegyikre azt mondanánk: tessék, parancsoljon, s kezünket törve igyekszünk mindegyiket megválaszolni, mindenből naprakésznek lenni. Majd a nap végén zúgó fejjel ülünk, és nem értjük, mikor kezdett el ilyen sebességgel száguldozni a világ...
Pedig lehet, hogy a világ nem is gyorsult fel annyira, mint amennyire mi engedtük be életünkbe a gyorsulást. A baj nemcsak az, hogy sok a zaj, hanem az is, hogy már a csendtől is zavarba jövünk. Leülni öt percre, nem nyúlni a telefon után, nem tervezni, nem bánkódni, csak lélegezni – ma már szinte forradalmi tett.
A mosogatás sem egyszerű mosogatás már, hanem elszalasztott idő, ha közben nem hallgatunk podcastot, nem nézünk videót, nem válaszolunk üzenetre. Pedig talán éppen ott kezdődne valami, a mozdulatnál, ahol az ember nem hatékony akar lenni, hanem jelen.
Szinte már hiányérzetünk van egy pillanatnyi csendben, pedig a csend egyáltalán nem üres, és a csendben mozdulatlanul jelen lenni nem elvesztegetett idő. Telítődtem a tegnappal, a holnappal, félelemmel, értesítéssel, mások életével. Közben a saját életem ott áll az ajtóban, türelmesen, kabátban, arra várva, hogy beengedjem. Talán nem kell nagy fogadalom. Elég ma öt perc egy széken, vagy a kertben, vagy ruhahajtogatás közben.
Mindannyiunknak kell öt perc, amelyben nem a világot próbáljuk megjavítani, csak visszatalálni ahhoz, aki még képes meghallani a saját lélegzetét.
