A napokban már kiszúrtam az idei első pipacsokat. Pár piros folt a zöld mezőkön, mégis olyanok, hogy az ember rögtön nagyobb figyelemmel néz körül. Van valami különös tehetségük ehhez a pipacsoknak – nem hivalkodóak, mégis magukra vonják a tekintetet.
Gyerekként mindig örültem, amikor feltűntek a búzatáblák szélén. Olyankor valahogy minden ismerősebbnek, nyáriasabbnak tűnt körülöttem. A pipacs nekem azóta is hozzátartozik a bácskai tájhoz, ugyanúgy mint a poros utak vagy a délutáni szél a mezők fölött. Régen sokszor hallottam az idősektől, hogy a pipacsot nem érdemes mind leszakítani. Hagyni kell belőle a mezőnek is – mondogatták. Talán ezért is jó látni őket minden tavasszal ugyanott, a búzatáblák mellett, mintha semmit sem változott volna a világ.
Szeretem bennük, hogy nem tökéletesek. A szél egy pillanat alatt megtépi a szirmaikat, mégis ott állnak a mező szélén teljes magabiztossággal, mintha pontosan tudnák, hogy pont így szépek.
