Elalvás előtt többünk átgondolja az aznap eseményeit és a holnapra megjelölt naiv tervekkel szundít el. Aztán a reggeli riadás után sokszor sodródunk az árral, és a felét sem tudjuk elkezdeni. Nemhogy megvalósítani. Miután a négylábú családtagjainkat elláttam, a gyerekkel időben elértük az utolsó csengetést, a munkahelyi kötelezettségeim mellett átolvastam a híreket és a közösségi posztokat, az otthoni délutáni főétkezést letudtuk, megoldottam a menet közben felém futó kihívásokat, már alig maradt energiám és kedvem. Picit lelassítok tehát, de az autóra ismét ráfér a mosás, meg már megint csupa akármi a ház padlója, az udvar morzsolódó betonja egy csomó munkát tol elém, a kertben a „gyomrobbanás” napi szintű kapálásért kiált, a fürdőszoba csempe mattul a vízkőtől, a száradt ruhák Himalája magassága egy kis hajtogatásra csábít. Hacsak éppen nincs valahol további munkakötelezettség, és sürgősen el kellene kezdeni a készülődést.
Ebben a rohamtempóban az egyik legutálatosabb dolog, egész életünk legfeleslegesebb időpocséklása, ha eltűnik a kulcs, és azt hosszas keresgélés után sem találjuk. Elkallódott, nem a helyére lett visszatéve, valamivel le van takarva. Először elszántan, aztán remegő kézzel és idegrendszerrel kénytelenek vagyunk keresni. Mintha egy vaksötét szobában tapogatóznánk. Pedig már rég el kellett volna indulni, már szinte ott kellene lenni. Ingerült mindenki, méhkasként zsong a ház, keresünk veszettül. Százszor átgondoljuk, többször is megnézzük ugyanott, leellenőrizzük a fiókokat, a táskákat. A feszültség tapintható a levegőben. Kétely merül fel, lehet nem is mi tettük el, hanem valamelyik családtagunk. Biztosan más a hibás! Esetleg, a kulcs önálló öntudatra ébredve vándorútra kelt a hirtelen kinőtt lábaival. És akkor a mosásra váró ruhák egyik zsebében kitapintjuk.
