A hegyek között volt egy keskeny híd, amely alatt vad folyó zúgott. A falubeliek féltek átmenni rajta, mert régi volt és recsegett minden lépésnél.
A híd mellett egy kis kunyhóban lakott egy öregember. Minden nap ott ült, és figyelte az átkelőket.
Egy délután egy fiatal vándor érkezett a hídhoz. Megállt előtte, aztán visszalépett.
– Ez leszakad – mondta idegesen. – Nem merek átmenni.
Az öreg felnézett.
– Lehet.
– És maga mégis itt ül nyugodtan?
– Igen.
A fiú dühösen legyintett.
– Könnyű magának. Maga már öreg. Nekem még előttem az élet.
Az öreg lassan felállt, odasétált a hídhoz, és végighúzta kezét a korláton.
– Tudod, miért nem szakad le?
– Miért?
– Mert mindenki csak a saját súlyát viszi át rajta.
A fiú nem értette ugyan, de végül nagy levegőt vett, és elindult. A híd nyikorgott alatta, a folyó tombolt lent, de épségben átért.
Amikor visszanézett, az öreg még mindig ott állt a túlsó parton.
– És maga? Maga miért nem jön át soha?
Az öreg halványan elmosolyodott.
– Mert az én dolgom nem az, hogy átmenjek. Hanem hogy ott legyek annak, aki fél.
