Piros, kék, zöld és narancsszínű hímes tojáshéjak csüngnek előttem a barkaágakon. Minden évben gondosan átfújom őket, immár két évtizede. A legtöbbet közülük ugyanis a lányom első húsvétjára festettem, de vannak olyanok is, amelyeket még édesanyámmal együtt készítettünk. Évtizedeket őrző emlékfa ez – fut át a gondolataimon, miközben mégis úgy érzem, hogy kicsit idegen.
A barkák miatt. Mert azokat az elmúlt években már vásároljuk. És azért is, mert az első kertünk legszélső sarkában viruló barkafa hiánya a mai napig szomorúsággal tölt el.
A csemete már akkor az ég felé tört, amikor a község telkekké mérte ki az addig termőföldként bejegyzett területet. A földmérő nyilván nem gondolta, hogy valaki majd szeretettel gondozza a kis növényt, amely tövében meghúzta a telkünk határát. A valaki pedig édesanyám lett: az évek folyamán keze alatt fenséges fává alakult a csemete, amely gyönyörű ágakkal hálálta meg a gondozást. A legínségesebb időkben pedig az eladott ágaknak köszönhettük a nyuszi ajándékát is. De ez már csak akkor tudatosodott bennem, amikor jómagam is anya lettem. Ettől kezdve az összes virágzó ágat elajándékoztam: jutott az igencsak népes család minden tagjához, jó barátokhoz és sokszor rászorulókhoz is. A barkafát ez mintha még inkább életre ösztönözte volna: egyre csak terebélyesedett.
Aztán új szomszédunk lett, akit zavart, hogy a virágoskertje fölé is áthajlanak ágak. Próbáltam elmondani, hogy ennek a fának története van. Érveltem azzal is, hogy mennyit jelent a családunknak... Mindhiába: a szomszédasszony hajthatatlan volt. Így végül a férjem beadta a derekát. Jómagam elmentem otthonról, amikor kivágták a barkánkat.
Azóta minden barka idegen, legyen bármilyen szép is. Sokszor elmerengek, hogy vajon miként hozhatnám vissza azt a csodás érzést, amit az emberi önközpontúság zárt ki a húsvétjainkból.
Hirtelen bevillan: az idén ősszel el kell ültetnünk együtt egy barkafát. Hogy új történetekkel éltessük a régit.
