Amióta gyerekeim vannak, jóval kevesebb időm jut sorozatokat nézni, mint korábban. Ki is estem már a körforgásból, nem ismerem, melyek a legnépszerűbbek manapság, és őszintén szólva, nem is nagyon érdekel. Ha nagy ritkán képernyő elé kerülök, legszívesebben a régi kedvencekhez térek vissza, hiszen ami tényleg jó, az sokadjára is jó lesz.
A múltkor azt álmodtam, hogy folytatást kapott az egyik kedvenc lélekmelengető sorozatom. Még azt is álmodtam, hogy a gyerekeim nincsenek otthon, és egyedül az enyém a lakás, az összes részt megnézhetem nyugalomban egymás után anélkül, hogy egyetlen „Anyaaaaaa!” nyekergés is megtörné az idillt. De ez még nem minden, ugyanis álmomban a történet fő szála a két kedvenc szereplőm egymásra találásáról és a túlcsorduló happy endről szólt.
Szóval álmodok éppen, ülök a kanapén, nézem a sorozatot, egyre csak közeledik a végkifejlet, már úgyis tudom, mi fog történni, de mégis, azért látni szeretném, az izgalom egyre fokozódik… És akkor egyszer csak fölhangzik a jól ismert hang:
– Anyaaaaaa!
Ez már persze nem álmomban történt. Mire a gyereket visszaaltattam, fölkelt a másik, és neki is segíteni kellett álomba szenderülni. Újra bevackoltam magam a pokróc alá, de már késő volt: az álom könyörtelenül véget ért. A jól megérdemelt zárójelenetem nélkül.
