A nap már javában felkelt, amikor Magyarkanizsán egy hosszú, ügyintézéssel teli reggelt követően betértünk az egyik helyi pékségbe. A friss péksütemények illata már a küszöböt átlépve érződött. A pult mögött a tulajdonos állt, akinek a szemében ott volt az a fajta nyugalom, amit a több évtizednyi korán kelés és kenyérsütés adhat az embernek.
Két burekot kértünk, és már nyúltunk is volna a bankkártyánk után, amikor a tulajdonos sajnálkozva jelezte, hogy a kis pékségben csak készpénzes fizetés lehetséges. A zsebeink üresek voltak, a pénztárcánkban csak bankkártyák lapultak. Már éppen elnézést kértünk volna, amiért feltartottuk a sort, és indultunk volna tovább, amikor a férfi elmosolyodott. Nem kezdett el magyarázkodni, nem mutatott a legközelebbi automatára. Ehelyett egyszerűen áttolta nekünk a pulton a két gőzölgő burekot. „Vigyétek csak nyugodtan. Majd kifizetitek legközelebb, amikor erre jártok” – mondta olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Ahogy kiléptünk a pékségből a meleg zacskóval a kezünkben, a gesztus még inkább felértékelődött bennünk. Mire Kispiacra értünk, jóleső érzéssel ettük meg a két burekot. A kedvesség és a megelőlegezett bizalom miatt ez volt életünk egyik legjobb reggelije.
