Először gyerekként jártam a Magyar Filmszemlén, ennek is már mintegy huszonöt éve. Akkor a nagynéném vitt el, aki több filmben is vágóként dolgozott. Emlékszem, milyen erős élmény volt látni, ahogy a vetítések után színpadra lép. Nem állítom, hogy már akkor eldöntöttem, hogy egyszer én is ott szeretnék állni, de az a világ nagyon közel került hozzám. Igaz, a filmezés csak évekkel később vált tudatos választássá. Az elmúlt öt-hat évben alkotótársaimmal több filmet készítettünk, és számos fesztiválon mutattuk be munkáinkat. A Magyar Filmszemlén azonban eddig nem volt alkalmunk szerepelni, hiszen a rendezvényt hosszú éveken át nem szervezték meg. Tavaly indult újra a szemle, mi pedig idén neveztük a Fénykép: Dormán László című portréfilmünket. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztünk, és váratlan öröm volt, hogy bekerült a szemle versenyprogramjába. Budapesten, szélesvásznon látni a másfél éves munkánk eredményét különleges tapasztalat volt, ahogyan az is, hogy közönségtalálkozón beszélgethettünk a film legendás főszereplőjével, Dormán Lászlóval. A vetítés utáni meghajlás pillanatában óhatatlanul eszembe jutottak a régi emlékek, amikor gyerekként a nézőtérről figyeltem a nagynénémet. Külön öröm, hogy más vajdasági alkotók, Lavro Ferenc, K. Kovács Ákos és Goretić Péter filmjei is helyet kaptak a szemlén. Bízom benne, hogy a következő években is hasonlóan erős vajdasági jelenlét lesz a különféle filmfesztiválokon, mint most a 45. Magyar Filmszemlén.
