Január vége van. Az az időszak, amikor az év már nem új, de még mindig nem igazán kezdődött el. A karácsony emléke már megfakult, a tavasz ígérete viszont még túl távoli ahhoz, hogy komolyan vegyük. A reggelek sötétek, a nap késve érkezik, mintha neki sem lenne kedve kilépni a hidegbe.
Az ember ilyenkor lassabban ébred. Nemcsak a teste, hanem a gondolatai is. A kávé nem ünnep, csak szükséglet. A kabát zsebében még ott a kesztyű, de már gyakran csak megszokásból visszük magunkkal. A naptár lapjai fogynak, az elszántság viszont mintha velük együtt kopna.
Január vége az átmenet időszaka. Már nem fogadkozunk, de még nem tettünk semmit. Az újrakezdés lendülete kifulladt, a hétköznapok súlya teljesen ránk nehezedett. A város csendesebb, az utcák színtelenebbek, a beszélgetésekben is több a sóhaj, mint a nevetés.
Mégis van ebben a fáradt időszakban valami őszinte. Nincsenek díszek, nincsenek nagy szavak. Csak reggelek vannak, elindulások, buszra várás, párás kirakatüvegek, és az a halk, közös remény, hogy egyszer csak könnyebb lesz felkelni.
Január végén az ember nem tervez nagy dolgokat. Örül, ha időben felkel, ha meleg a kávé, ha nem késik a busz. Talán nem is baj. Néha az is haladás, ha nem hátrálunk, csak csendben megtartjuk magunkat egy újabb reggelig.
