Van egy pont az ember életében, amikor ráébred: a hétvégéket valójában nem is a pihenésre találták ki, hanem arra, hogy a rokonság fáradhatatlanul ünnepelje saját magát. Nálunk például a feleségem családjában olyan a naptár, hogy ha éppen nincs szülinap, akkor biztosan akad egy névnap, keresztelő, diplomaosztó, vagy csak úgy összejövünk, mondván, miért ne jönnénk össze, hiszen már egy hete nem láttuk egymást? A gyerekek pedig még rátesznek egy lapáttal: minden évben születnek, és ezt minden évben meg is kell ünnepelni. Mindenkit meghívva. Minden alkalommal. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a sütemények, ugyanaz a „Na, és nálatok mi újság?”-kör, ami már lassan Guinness-rekord-gyanús hosszúságban ismétlődik. Az ember néha azon gondolkodik: nem lenne-e egyszerűbb évente egyszer tartani egy nagy családi csúcstalálkozót? Egy hosszú hétvégét, ahol mindenki letudja az összes tortát, gyertyát, gratulációt és panaszáradatot. A gyerekek meg felfújnak egy közös lufit, ráírják: „Boldog összes szülinapot!” – és kész. De hát ilyen ez a családi élet: ha már pihenni úgysem lehet, legalább legyen ingyen az ebéd.
