– Lesz még valami? – kérdezte az alig nagykorú, az “attraktív”, belvárosi lakótelep bevásárlóközpontjának sajt- és felvágottrészlegébe valószínűleg a tapasztalt munkaerő hiánya miatt ideiglenesen odavezényelt kamasz. A jól öltözött, nyugdíjérett, de a bizniszében – akármi is legyen az – még javában aktív úr, aki előzőleg az olívabogyók és a kecsketúró ürügyén már legalább 6-7 percet elrabolt az alkalmazott és a sorban állók idejéből, mély töprengésbe esett: – Hááát, nem is tudom, mit vennék… Talán ementáli sajtot… – Mennyit? – Hááát, talán öt szeletet, nem is tudom… És ennél az utolsó, magabiztos rendelésnél egyértelműsödött a szeletelőgép mellé állított srác tapasztalatlansága – elfelejtette átállítani a gép hézagját a legszélesebbre. Olyan vékony szeleteket szelt a kelletlenkedő újgazdagnak, mint amilyeneket annak idején, 10-15 évvel ezelőtt, a pénzzelteli-nemtudommitakarok fajta megjelenése előtt szeltek a boltokban. – Ez nem elég, adj még! – hangzott a parancs, majd az újabb öt szelet után egy harmadik fordulóban még öt szelet került a mérlegre. A fiú ide-oda szaladgálva próbálta kielégíteni a vevőt a sorban állók szeméből cikázó villámok kereszttüzében. Pedig – ha lett volna akár fikarcnyi munkatapasztalata – csak el kellett volna olvasnia a hűtővitrinre éppen a leírt vásárlótípus miatt kiragasztott feliratot: Sajtot nem szeletelünk.
