Sokáig nagyon szerettem a telet, mert ha tél, akkor hóesés, szánkózás, hóemberek... Nemcsak gyerekként ragadott magával a mindent beborító puha hó romantikus képe, hanem még ma is el-elmosolyodok a havazás gondolatára. Ha hullani kezdene, nem bánnám se az átázott ruhákat, se a közlekedési fennakadásokat, de még azt sem, ha előkerül a hólapát.
Na persze, havazásból már nekem sem jutott sok. Már gyerekkoromban se volt mindennapos az a hómennyiség, ami már való valamire, értsd: lehet belőle bunkert vagy hóembert építeni, hógolyót gyúrni, hóangyalt csinálni. Manapság meg aztán végképp nem számítok arra, hogy szakadó hóban sétálhatok a gyerekeimmel a Tisza-parton, vagy legalább a töltésre elvihetem őket egy szánkós délutánra.
Ami engem illet, volt szerencsém Skóciában fél méter hóhoz is, úgyhogy viszonylag könnyedén túllépek a dolgon. Na de mi lesz a gyerekekkel, akikre minden meséskönyvből, gyerekdalból és mondókából az ömlik, hogy a tél meg a hó kéz a kézben jár egymással? Számon is kért a nagyobbik: miket beszélek én itt télről, amikor nyoma sincs a hónak?
Úgyhogy az idén két dolgot kérek a Jézuskától: vagy egy igazi telet, sűrű hóeséssel, térdig érő, puha fehérséggel, vagy néhány olyan mesekönyvet, amelyben a hócsizma helyett legföljebb az esőkabát kerül elő, és még a karácsonyt is sárban és locspocsban ünneplik.
