Október vége nagyon szép őszi időt hozott, 16–20 fokos hőmérséklettel. Gyönyörű színekben pompáztak a sárguló, pirosló lombok, mi pedig úgy gondoltuk, összedobunk egy családi rostélyost még a csúnya idő megérkezése előtt. A régi rostélyos már kiégett, sokáig halasztgattuk az új megvásárlását, ám ezúttal sor került rá. Egy nagy barkácsboltban meg is találtuk a megfelelőt, vettünk mellé szenet meg fát, a hús már a csomagtartóban volt. A gyerekek nagyon szerették volna, ha ők vágják össze a gyújtóst, azaz az aprófát, amire később a szén kerül. Csináltak már ilyet, ezért rájuk bíztam a ceremónia kezdetét, gondoltam, később úgyis én sütöm majd a fincsi falatokat. Bentről a házból nagy csapkodásokat hallottam, de nem olyat, mint amikor szépen vágják a fát, inkább kínlódásnak tűnt. Hagytam egy ideig, aztán kimentem az udvarra, hogy megnézzem, mire jutottak. Hát nem sokra. Ott szenvedtek, próbálkoztak, de nem tudták vékonyra hasogatni a fát. Mint kiderült, a barkácsüzletben nem akácfát vettünk, hanem bükkfát, összevissza voltak dobálva a zsákok, és nem figyeltünk oda. A bükk meg ugye kicsit keményebb. Segítettem nekik, és olyan parazsunk lett a bükkfától, hogy nagyon kevés szenet kellett használni, aztán jöhettek a fincsiségek.
