Tudom, hogy az életünk nem a születéssel kezdődött és nem is a halállal ér véget. Tudom, hogy céllal érkezünk ebbe a testbe, és ha már elvégeztük a feladatunkat, akkor pont kerül egy szakaszra. Ha tetszik az, ha nem. De vakok vagyunk és felkészületlenek szinte minden pillanatára az életünknek. Az örömöket nem éljük át igazán, a csendes pillanatokat nem becsüljük, ha gond van lefagyunk.
Tapasztaltam, hogy vannak bennünket meghaladó, az életünkben látszólag megoldhatatlan dolgok, kihívások, amikor a fohászon, az imádságos könyörgésen kívül nincs más eszköz a kezünkben. És sokszor úgy tűnik bábok vagyunk egy játszótéren, tehetetlenül sodródunk a hullámok között. Veszítjük az erőnket ahogy az idő halad. Aztán kisüt a nap és reménnyel telik meg a szívünk, test új erőre kap. Ha csak rövid időre is.
Néhány nap elég, hogy drasztikusan megváltozzanak a külső körülményeink. Egy-két gyanús jel, értelmezhetetlen mondat, lelassult léptek. Aztán tudatosul bennünk, hogy már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami volt. Hiába toporzékolunk, önző hisztis kisgyermekként követelődzünk, vagy aggodalomtól remegve, összekulcsolt kézzel várjuk a hajnalt. Tervezünk, kalkulálunk hosszabb rövidebb távra, mégis minden változik, képlékeny. Aztán hozzászokunk, hogy napról napra éljük meg a helyzetet, vesszük az akadályokat. Ahogy tudjuk. Van amire sohasem lehet felkészülni, és képtelenség emberi ésszel elfogadni. A hozzánk legközelebb állók, a lelkünk tartóoszlopainak a szenvedését aztán az elmúlását.
