A múlt csendje

Az áldozatok iránti tisztelet, empátia és remény lengte be az újvidéki Futaki úti temetőt, ahol tegnap, a csípős novemberi idő ellenére is sokan gyűltek össze, hogy fejet hajtsanak az 1944–45-ös délvidéki megtorlások áldozatainak emléke előtt. A jelenlévők csendben, mécsesek és koszorúk elhelyezésével tisztelegtek azok emléke előtt, akiknek a sorsa évtizedeken át kimondatlan maradt.

Bájity Borisz, a VMSZ Újvidéki Városi Szervezetének elnöke hangsúlyozta, Újvidéken családok százai tűntek el nyomtalanul, történetük mégis csak fél oldal a történelemkönyvben. Hozzátette, a közösség évtizedeken át hordozta a veszteség és a kimondatlanság terhét, de ma már a történelmi igazság felvállalható. 

– Ma kimondhatjuk az igazságot, és az ártatlanoknak jár az emlékezés, a méltóság és a tisztelet – mondta.

A temetőben elhangzott gondolatok mély emberi sorsokat, családi tragédiákat és történelmi felelősséget hoztak felszínre. Bájity Borisz emlékeztetett arra, hogy a megbékéléshez vezető út hosszú volt, és hogy a múlt sebei csak akkor gyógyulhatnak, ha a közösség együtt emlékezik. Kiemelte, hogy a történelmi igazság kimondása és a nyolc évtizedes hallgatás után a közösség feladata ma az emlékezés ápolása és az áldozatok tisztelete.

– Pásztor István néhai VMSZ elnöknek köszönhetően most végre a megbékélés ösvényére léptünk – emelte ki, és emlékeztetett, 2013-ban a parlament elfogadta azt a nyilatkozatot, amely elítéli az 1944–45-ös magyar lakosság elleni atrocitásokat, ezt követően pedig a magyar és a szerb államfő együtt hajtottak főt az áldozatok előtt Csúrogon.

– Ez a gesztus nemcsak szimbolikus volt. Megmutatta, hogy a fájdalmat együtt lehet csak átvészelni és hogy a béke alapja az igazság kimondása – szögezte le.

Mint mondta, annak ellenére, hogy a megemlékezés apropója szomorú, ne csak a gyászt érezzük, hanem a büszkeséget is.

– A mi népünk története nem a vereségé, hanem a túlélésé. Megmaradtunk ezen a földön, a szülőföldünkön, és tovább tudjuk vinni azt, amit ők már nem tudtak befejezni – mondta a VMSZ Újvidéki Városi Szervezetének elnöke.

Galambos László újvidéki lakos egy hónapos volt, amikor édesapját lelőtték, aki belehalt sérüléseibe.

– Az ő halálát, ha úgy nézzük, az én születésem okozta. Családközpontú ember volt – kezdte mesélni lapunknak Galambos László. – Újvidéket bombázták, ezért a család Tiszakálmánfalvára költözött. Amikor megszülettem, bejött Újvidékre, hogy hírül adja az itt élő három testvérének: fia született. Útközben lőtték meg, ezután egy otthonba került – osztotta meg velünk az újvidéki lakos.

– A nagynéném még néhány napig vitt neki élelmet, aztán a negyedik-ötödik nap után szóltak neki, hogy ne menjen többé. Előtte azonban hazaküldte nagykabátját, zsebóráját és a jegygyűrűjét, amit a mai napig őrzök – fejezte gondolatait Galambos László.

A megemlékezés meghittségét énekszó és szavalat tette még bensőségesebbé. A koszorúzást megelőzően Halász Dániel református lelkipásztor és Zsellér Attila esperesplébános mondtak áldást és alkalmi beszédet. Ezt követően koszorút helyezett el a VMSZ Újvidéki Városi Szervezete, a VMSZ Ifjúsági Fóruma, Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, valamint több polgár is.