Lehetett volna nyugisabban a hétvégém, de nem úgy alakult…
Nyolc gyerkőcöt láttam vendégül: öt tűzrőlpattant nyolcévest, és három kiskamasz leányzót. Persze a buliból nekem a kiszolgáló személyzet szerepe jutott, másnap pedig a takarítóé, így a hétvége, minden volt, csak nyugis nem, de mivel így alakult, befogtam a kicsi házigazdákat is. Ott szorgoskodtak mellettem a konyhában: reszelték a sajtot, habosították a tojást, mártották a kenyeret, és mindent, de mindent készséggel elvállaltak, csak múljon már gyorsabban az idő! Aztán a vendégek be is futottak, és a segítségeim azon nyomban elillantak.
Teríteni kell, poharakba szörpöt tölteni, az utolsó bundás kenyereket kisütni, majd buff, buff, buff, buff, a nyolcéves csapat ledübörög a lépcsőn, ki az udvarra, megy az ugrabugra játék, elered az eső, egy csapat sáros cipő betódul, fel a lépcsőn, ugrabugra tovább. Érkeznek a lányok, kajaidő van, mondják, ekkor ismét ledübörög a nyolcéves brigád és felborítja a konyhát. A romokkal a kamaszlányok sem foglalkoznak, elpárolog az egész társaság, felbőg a zene, táncverseny kezdődik, kamaszlányok a nyolcévesek ellen.
Maradok a halmokon egyedül, jobb híján fülelek. Hallom, amint a két házigazda irányít, döntéseket hoz, problémákat old meg, talpraesetten, igazságosan, tehát rám a buliban cseppet sincs szükség, maradok kiszolgáló személyzet. Az idő meglepően gyorsan telik, hazafelé indul a vidám társaság, elégedett házigazdák elnyújtózva a kanapén, hagyom őket, majd holnap foglalkozunk a romokkal.
Mennyivel nyugisabban alakult volna a hétvége, ha marad szépen mindenki otthon, gyerek az okoseszköz, szülő a képernyő előtt. De nem így alakult… Szerencsére!
