Egy forró, nyári csütörtökön esett úgy, hogy két kisasszony – a szobatársam és én – vásárolgatni ment Újvidék központjába. Visszafelé a 12-es járatot választottuk – azt az autóbuszt, amelyen a legtöbb eséllyel utazik magyar ajkú, jóvágású fiatalember. Na, nem ezért esett erre a járatra a választás, nekünk ez eszünkbe se jutott.
Kimelegedve, körülbelül 7-8 papírzacskóval (a megvásárolt portékával) a kezünkben szálltunk fel a buszra a központban. Lábunk is fájt, kezünk is, de nem volt ülőhely. Egyszercsak megláttunk két fiatal úriembert egymás mellett ülni, s a hőségtől felforrósodott aggyal, sajgó végtagokkal, a csomagokkal egyensúlyozva a következő párbeszédet folytattuk: „Ha ez a két jóképű fiatalember itt most felállna, és átadná a helyét, én akármit megtennék értük!” – jelentette ki a szobatársnőm. Mire én: „Főznék, mosnék, takarítanék rájuk! ”
Na. kacagtunk is egy jót magunkon. A jókedv ugyanakkor nagyon gyorsan arcunk elpirulására váltott át, az egyik fiatalember ugyanis rámosolygott a másikra (az vette a lapot), felálltak, és az egyikük csak annyit mondott nekünk magyarul: „Tessék parancsolni, üljetek csak le.”
Úgy tűnik, a 12-es járaton nemcsak ülőhelyhez, de egy csipet öniróniához is hozzá lehet jutni – teljesen ingyen.
