Jézus, a nép fia, a csodatévő, az Úrral a szívében legbensőségesebb istengyermeki viszonyt ápoló tanító, az utolsó zsidó próféta nem a Heródes építette templom hatalmas falait megcsodálni és áldozatot bemutatni indult el a Golgotán befejeződő útjára Jeruzsálembe. Prófétai cselekedete, a kufárok kiűzése a templomból, vallási küldetéstudatának a lényegét fejezte ki. A rómaiak néhány zsidó papi főember ösztönzésére e miatt a rendbontás miatt feszítették keresztre.
Jézusnak nem a zavarkeltés, lázítás volt a célja, amint a zsidó vallási kérdésekben járatlan rómaiak gondolhatták, ő csak egy jelképes prófétai cselekedetet hajtott végre, amellyel azt üzente a zsidó népnek, elsők között az áldozatvégző papoknak és a jelen lévő írástudóknak, hogy a szív tisztasága, az ember önmagát jobbá tevő belső átalakulása az igazi, istennek kedves áldozat. E nélkül a belső átalakulás nélkül a külsőleges vallási cselekedetek – a véres áldozat és a vallási parancsok betartása – semmit sem érnek.
A templom megtisztításának jelenetében a vallásukat a szívükben megélő, mindenben az Úrra hagyatkozó jámborok (haszidok) kemény vádja fogalmazódott meg a júdeaiak papi gőgjével szemben, azzal a fölfuvalkodottsággal szemben, ami úgy tekintett az áldozatra mint istent befolyásolni képes hatalomra, s ami azt a tévhitet hintette el a nép körében, hogy néhány galamb és tinó árán megvásárolhatják az üdvösséget.
