Mi, anyák, mindent megteszünk annak érdekében, hogy asztalunkon az ünnepi ebéd vagy a vacsora tökéletes legyen. Amiben eltérünk, az a mérce, illetve az, hogy ki meddig hajlandó ebben elmenni. Sokan akár a végletekig is.
A nagymamámtól sokszor hallottam azt, hogy minden vasárnap ünnep, és olyankor illik valamilyen „komolyabb” menüsort az asztalra tenni. Vannak ismerőseim, akik szerint nem múlik el úgy vasárnap náluk, hogy ne kerüljön az asztalukra egy három- vagy egy négyfogásos menüsor, míg én örülök, ha szombaton este vagy vasárnap délelőtt nincs terepmunkám, és akkor én is el tudok készíteni egy több fogásos ebédet. A férjem miatt sokszor szerencsésnek érzem magam, ugyanis ő tud, ráadásul szeret is főzni, így ha véletlenül úgy jön ki a lépés, hogy vasárnap is dolgozom, pillanatok alatt odateszi és megfőzi az ebédet. Persze olyankor nincs sós pogácsa és desszert sem, ám ezekkel az apróságokkal már megtanultunk együtt élni. Együtt vagyunk, és számunkra ez a legfontosabb.
Az utóbbi időszakban azt is észrevettem, hogy már a szabad vasárnapjainkon is a könnyebb egytálételekre vagy a bográcsosra szavazunk, esetenként pedig kirándulunk egyet, és a célpontunkon kiválasztunk egy éttermet, ahol elfogyasztjuk a vasárnapi ebédünket. A konyhában robotolás helyett inkább a minőségi együtt töltött percekre koncentrálunk.
