Azt mondta édesanyám, hogy „jó az, ha van véleményed, csak ne adj neki folyton hangot”. Hallgatva a bölcs szülői szavakra, sosem szóltam meg a felettem állókat, mert abból csak baj lehet. Nem pofáztam a tanároknak, sőt még a tulajdon jó anyámnak sem, ha éppen félresikerült az ebéd.
Aztán, a minap dokumentációs problémákkal szembesültem az egyetemen (ami egy ilyen jellegű cowboyiskolában rendszeresen előfordul), és akkor ezt mondta anyám: „Állj már a sarkadra, nehogy nekem kelljen helyetted, annak nem lesz jó vége!”
Mérlegeltem: Mivel már nem vagyok gyerek, negyvenhatos lábam van, meg enyhén lúdtalpas vagyok, eléggé a sarkamra tudok állni, meg hát, nem is én vagyok a hibás a kellemetlenségért ami ért, és attól hogy egy félnótás benyomását keltem, még nem vagyok az!
Az egyetemen a szokásos koreográfia: előadom problémámat támadó pozícióban, szerbül. A titkárság megértő, közli, hogy nem tud segíteni, leküld a diákszolgálatira. Ott a kötelező negyvenperces sorban állás után a tolóablak mögül megtudom, hogy a titkárság tud rajtam segíteni.
Ekkor, nagy nyugodtsággal kijelentettem, hogy márpedig én addig innen nem tágítok, amíg nem oldjuk meg a dolgot. Ekkor a nőnek a „šalter” mögül eszébe jutott, hogy bajtársak vagyunk, mivel a múltkor együtt szidtuk a gólyákat. Adott egy iratot, és csak ennyit mondott: „Vidd fel a titkárságra, töltsd ki a papírokat, kedden pedig gyere be.”
Nem tudom, hogy a „határozottságom” győzött, vagy az ügyetlenségem iránt táplált szimpátia...
