A névnapok megünneplése felénk is ritkul, mégis természetes szokás. Sokáig nem hittem, hogy számos európai, fõként nyugat-európai országban teljesen ismeretlen, mégis így van. Hogy honnan eredhet a szokás? Talán abból a gyakorlatból, miszerint a régebbi korokban az újszülötteknek leggyakrabban szentek nevét adták, és az egyház bátorította is a névnapok ünneplését szemben a születésnapról való megemlékezéssel, melyet pogány szokásnak tartott. A túlnyomórészt katolikus országokban azért máig megemlékeznek a névnapokról, noha a névadás sokat vesztett vallási jellegéből. A protestáns gyökerű népeknél jó ideje nem divat a névnap, bár vannak kivételek, például nyelvrokonainknál, a zömmel lutheránus Finnországban lelkesedéssel köszöntik fel egymást az emberek a névnapjukon.
A szokások persze nem csak kultúránként változnak, hanem egy-egy kultúrán belül is. Közöttük a névadásiak. Ma már ránk sem jellemző, hogy az újszülötteket szentekről nevezzük el, sokkal inkább a mai kor „szentjei”, hadd ne mondjam csillagai, celebjei szolgáltatnak nevet az új nemzedékeknek. Így ha sérti is a fülünket, nagyon gyakran idegen hangzású nevet kiáltanak a magyar anyukák a gyerekeik után, melyeknek épp semmi köze szüleik, nagyszüleik nemzedékének névadási gyakorlatához. Ezeknek a neveknek a jó része a naptárakból is hiányzik. S ha így van, akkor mikor is köszönthetnénk őket, mikor ünnepelhetné a család a névnapjukat?
