Amikor ismét kisütött a már nyugovóra készülő Nap – mintegy sugaraival kikísérve a rövidke, szitáló esőt okozó, kelet felé úszó felhőket – megjelent a szivárvány.
Ámulva néztem az erkélyről, hisz ritkán „jön össze”, hogy a napfény ilyen alacsony szögből érje a levegőben lévő vízcseppeket, ráadásul úgy, hogy szemlélőként magam is ehhez megfelelő „szögben” legyek. Meg hát nagyon csinos, amint egy pompás ívként tündököl odafenn, nem csoda, hogy a vallásokban és a mitológiában az égbe vagy egy másik világba vezető hídnak vélték.
– Szivárvány! – kiáltottam fel szinte gyermeki lelkesedéssel, s egy „gyere gyorsan!”-nal megtoldva szóltam a szobájában heverő, minduntalan laptopját „nyomkodó” fiamnak.
– Nem érdekel... láttam már – kurjantott vissza.
– De ez most itt van az égen – erősködtem.
– Mondom, hogy láttam.
– Hogyan... amikor???... – léptem be hozzá értetlenül.
– Az előbb... a Facebookon – tájékoztatott kaján vigyorral.
Megáll az ész – sommáztam magamban, és – maradi természetrajongóként – visszatértem csodálni... élőben.
