A világ mára felismerte a környezetvédelemben rejlő lehetőségeket, melyek a jövő üzletágai: energiahatékonyság, hulladékkezelés, napenergia, takarékos égők, és persze a legnépszerűbb ágazatot, az újrahasznosítást. Fogyasztói társadalmunknak köszönhetően horribilis mennyiségű szemetet „termelünk ki” nap mint nap, és ennek nagy részét újra újrahasznosíthatjuk. Kiapadhatatlan ez a forrás, amely az ezzel foglalkozó cégeknek állandó munkát és szép jövedelmet jelent, de a szegény ember is felismerte a műanyagban rejlő lehetőségeket, hiszen nincs nap, hogy ne találkoznék hatalmas pillepalackokkal megtömött zsákokat cipelő emberekkel. Az alapvető különbség az, hogy a gyárak szép összegekhez jutnak ezáltal, ezeknek az embereknek viszont a mindennapi betevőjük függ a mi szemetünktől.
Olyan hévvel kutatnak a műanyag után, mintha aranyrögöt keresnének. Eleinte a korán reggel kirakott szemeteszsákokat többször is szétvágva találtuk, az egyheti hulladékunk pedig szétszórva hevert az utcán, így aztán hamar megtanultuk, hogy az elfogyasztott tej, ásványvíz vagy szénsavas üdítő után megmaradt pillepalackokat, és az egyéb, háztartásban keletkező műanyagot inkább külön zsákba rakjuk, hogy könnyedén elvihessék. Nekem nem kell gondolkodnom, hogyan jusson el a kólás üveg a gyűjtőtelepre, ők pedig kényszerűségből ugyan, de a rendszer részeivé váltak, és pénzt keresnek vele – annyit, amennyit. Nem irigylem őket, hiszen a nincstelenségből való menekülés űzi őket háztól házig, miközben az újrahasznosítás eme formája nélkülük nem nagyon működne. Úgyhogy az a legkevesebb, hogy a műanyaghulladékot félretesszük nekik, ők pedig egy kevés bevételhez jutnak, és mindannyian tettünk valamit a környezetért. Ez is valami.
