Az ötven év körüli, jól öltözött férfi egy kis hátizsákkal a vállán, igyekezett az út mentén. Kishegyes irányába tartott, a topolyai kaszárnyát már elhagyta, de a húsgyárat még nem érte el. Ahogy közelebb értem hozzá, észrevette a kocsimat és kitette a kezét. Megálltam, s ő magyarul köszönt. A kérdésre, hogy hova utazik, azt válaszolta, hogy Pancsovára. Ez meglepett és kíváncsivá tett, mert a magyarok Topolyáról Hegyesre, Bácsfeketehegyre vagy Szenttamásra, de legfeljebb Újvidékre szoktak stoppolni. Épp egy kérdésen tanakodtam magamban, amikor a férfi magától elkezdett mesélni. Utólag kiderült, én voltam az első, akinek elmesélhette a történetét, hát nem csoda, hogy dőlt belőle a szó. Az utasom pancsovai magyar ember volt, aki Magyarországon dolgozott. A cége egy kisebb városban vállalt fel munkát, ahol egy modern diszkó épült. Korábban is dolgoztak Magyarországon, sőt Ausztriában is akadt munka, mesélte. Ő villanyszerelő, s az áram bevezetésén dolgozott egészen addig a napig, míg rájuk nem tört a rendőrség.
– Úgy néztek ki, mint a kommandósok és mindent kameráztak. Olyan volt az egész, mint egy filmben – ő ezekkel a szavakkal írta le a rajtaütést. Később megtudta, hogy egy névtelen feljelentés alapján fülelték le a feketén dolgozó csapatát. Azonnal börtönbe szállították, még a holmijáért sem mehetett el a lakására. Egy szó nélkül négy napon át fogva tartották, majd átszállították egy másik városba. Itt került bíróság elé, az ítélet negyed millió forint bírság volt és egy évre kitiltották az országból. A tárgyalás után még négy napig a börtönben volt, noha a bíró azt mondta, hogy azonnal kitoloncolják. Kellemetlenségeit tetézte az, hogy szenvedélyes dohányos, de egész idő alatt nem bírt cigit venni. A börtön udvarán találkozott néhány arabbal, ők adtak neki néhány szálat, ezzel húzta ki. Végül áthozták Szerbiába, de a pénze és a csomagjai Magyarországon maradtak. A szerb határőrség átvette, leellenőrizték, majd nevettek egyet rajta és útjára engedték.
Röviden ennyi a pancsovai ember története, amit Topolya és Kishegyes között mesélt el nekem. Én Hegyesig jöttem, de nem tettem ki, hanem hazahoztam. Adtunk neki egy kis ennivalót, egy stampedli pálinkát, a barátnőm pedig néhány szál cigit. Végül kivittem Bácsfeketehegy széléig és jó szerencsét kívántam neki.
Azóta többször is eszembe jutott a története, de nem tudom eldönteni, hogy mi szomorított el jobban: az, hogy embertelenül bántak vele a határ túloldalán, vagy az, hogy senki sem akadt, aki kiment volna érte a határra?
