Így, fél évszázados távlatból visszagondolva az a gyanúm, hogy a fogyasztói mentalitás akkor kezdte fejleszteni óvatosan a gyökereit, amikor öregapám elment a boltba szöget venni. Addig ugyanis egyenesítette a szögeket, újrahasznosítás céljából. Azért, hogy például kis kocsit eszkábáljon az unokáknak, természetesen használt anyagból. Alighanem az idő tájt már gyufát is vett, nyilván, mert öregedvén tűzcsiholás közben a korábbinál gyakrabban csapott az ujjára, minek következtében kacskaringós szitkok hagyták el száját, holmi szabványszerű káromkodások helyett, és elment a kedve attól, hogy rágyújtson a csavart cigarettájára. A rongylabda is akkoriban kezdte a végét járni, bár a házi előállítása sem volt egyszerű (gyári rongylabda pedig nem létezett): a rongy kellett foltnak vagy pokrócnak. (Bezzeg mostanság volna bőven nyersanyag, még ép és csinos ruhák tömkelege is egy egész rongylabdaipar fölépítéséhez.) Jött tehát a nagybecsű, de lyukadós gumilabda, s ha szögbe vagy tüsökbe akadt, hosszú hónapokig alaktalan gumicsomóként állta a helyét. Tehát nem nagyon vált be az effajta fejlődés. Az öregnek továbbra is akadt dolga a játékgyártásban.
A fogyasztói társadalom kiterebélyesedését már nem élte meg, sőt csak az alapfokig jutott el. Mostanában, hogy „kemény harc” indult a földet-vizet beszennyező nejlonzacskók ellen, az a kérdés ötlött föl bennem, hogy ő vajon a nejloninget felvette volna-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy még a lőrét sem fogyasztaná műanyag palackból, inkább áttérne tejre, amíg legalább faluhelyen zacskó- és palackmentesen beszerezhető.
