Sokáig tartott mire beletörődtem a saját nevembe. Elsősorban azért, mert nem tartottam igazán hangzatosnak, másodsorban pedig azért, mert a névnapom sohasem volt nagy durranás. Őszintén, a Szabolcsokon kívül senki sem tudja, hogy mikor is van Szabolcs napja, sokszor még ők sem. Legtöbbször egy hétre rá konstatálom, hogy elmúlott eme nemes esemény, és mindez oly észrevétlenül, hogy az már valami fantázia.
Kiskoromban irigy voltam Miklós nevű barátomra, mert azért valljuk be, mennyivel menőbb az, ha az ember a névnapján kap a Mikulástól ajándékot, sőt mit több, még névrokonok is a szakállas öregemberrel!
Később lenyűgözött az a kultusz, amely István barátom nevét övezte. Amellett, hogy nemzetközi, a magyarság számára talán egyik legfontosabb név, kétszer ünneplik évente, és ez kiváló kifogás egy-egy irgalmatlan berúgásra (19–20 éves korunkban ez borzasztóan komoly dolognak számított, gyakorlatilag presztízskérdésnek). Meg amúgy is, a Szabi, mint becenév soha sem lesz annyira sokatmondó, sokoldalú becenév, nemes, és mégis egyszerű, mint a Pista.
Apropó, említettem már, hogy apámat Józsefnek hívják?
Érthetik már, hogy milyen „nehéz” dolgokon mentem keresztül. Az ember fogja magát, és elfogadja a sorsát. A névcseréről sohasem gondolkodtam, mert az szerintem olyan, mint a román nyírógép, amelyet édesanyám vásárolt a nagy embargó idején; jól mutat, de a funkcióját vagy betölti, de inkább vagy nem.
