2024. április 26., péntek

A vendégmunkás és a dalai

Nagy Koppány Zsolt: A vendégmunkás (és a) dalai

Nagy Koppány Zsolt Kolozsvárról költözött Budapestre, származását tekintve székely, de Magyarország fővárosában él, ahol ráadásul angoltanárként keresi a kenyerét. E három dologból eredően prózahősének némi identitásproblémákkal kell szembesülnie. Mondjuk akkor van rendben, ha „vendégmunkásként” határozza meg önmagát. Már a könyve első szövegének bevezetőjében szembe találja magát identitásproblémájával: „Eccer a székelyre rájött a mehetnék. Mongyuk nem es vót rendes székely, csak olyan udvarhelyi. De még asse vót, mer azok bőcsek, s ő csak olyan vásárhelyi vót eredetileg, azok má félig románok. […] A határon vót egy kicsi baj, mer az udvarhelyi románul nem tud. Egyébként se tud, de románul erősen nem tud. (De nem azé, me buta, hanem me büszke.)”

Látjuk, az író a székely történetét székely tájszólásban meséli, ami később még fontos jelentőséget nyer. A tájszólást Pesten megmosolyogják, akár ki is gúnyolják, miként mi is csóváljuk a fejünket a pesties beszéd, a számunkra idegen hanghordozás hallatán. A fővárosiakkal szemben mi itt a Vajdaságban tökéletesen megértjük ezt a tájszólást, talán abból eredően, hogy mi is kevert nyelvi közösségben élünk, és érezzük a tájszólás ízét. Nyomban hozzáteszem, a székely tájszólást én igazán nyomtatásban élvezem. Muszka Sándornak van egy Sanyi bá (2012) című, székely egyperceseket tartalmazó kötete, amelynek CD-mellékletén a szerző (egyébként stand up humorista) el is mondja az egyperceseket. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem a számomra mégis idegen hanglejtésű, erősen hadaró beszédet, ezzel szemben a könyv olvasását bármikor megszakíthattam, hogy alaposan kiröhöghessem magam.

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021, 126 oldal

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021, 126 oldal

A vendégmunkás sorsa távolról se mulatságos, hanem az elbeszélés módja teszi azzá. Nálunk Domonkos István az elveszített nyelv által jelenítette meg a gastarbeiter-sorsot, vele szemben Nagy Koppány Zsolt a megtalált nyelv segítségével igyekszik feloldani elbeszélője identitásproblémáját. A székely tájszólás csupán egyik rétege prózaalkotásának, Az angoltanár evangéliuma című írásában a korai bibliafordítások ízes, de mára már kissé bonyolult nyelvezetét hívja elő, a Kalibakutya történetében a tudományos értekezést egy kutya szubjektív gondolataival ötvözi, sőt abszurd módon két kutyát (egy havasi pásztorkutyát és egy magyar pulit) leveleztet a drótposta segítségével, s persze az angol nyelv is minduntalan fölbukkan.

Az alapprobléma persze föloldatlan marad: „otthon azért kötöttek belém, mert magyar voltam, itt meg azért, mert román vagyok. De megírták ezt mások, szebben, jobban, Ők voltak itt a vendégértelmiségiek.” Valóban, mások is megírták már a se ide, se oda nem tartozás létállapotát. A vajdasági magyar irodalomban érdekes módon inkább a nőszerzők bizonyultak érzékenyebbnek e témára. Csak hát most a székelyekről van szó. Tamási Áron már 1931-ben megjósolta, hogy „az új magyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor lesz”. A mai középnemzedék produkcióját áttekintve megvalósulni látszik Tamási meglátása (aki a humor mellett a szürrealizmus elkötelezettje is volt): a már említett Muszka Sándor mellett Fekete Vince, Molnár Vilmos, György Attila és Nagy Koppány Zsolt is erdélyi sajátosságként éli meg a humort, ami furfangos, tapasztalat és megfigyelés szülte, hagyományőrző, csípősen ironikus, kacagtatóan önironikus, a góbéság esszenciája. Az nem is székely ember, akinek nincsen bicskája. A témáról Fekete Vince írt szép és tanulságos tárcát, amiből kiviláglik, hogy a bicska a székely identitás jelképe, megtestesítője és kifejezője. Nagy Koppány Zsolt angoltanár elbeszélőjének is van bicskája. Kedvese, későbbi felesége, majd gyermekei anyja ugyancsak angoltanár a fővárosban, tehát mindketten vendégmunkások. Túl hosszú ideje tartózkodnak már Magyarországon, amikor hősünk észreveszi, hogy berozsdásodott a bicskája. („Néhány napja próbáltam kinyitni a bicskámat, de nem sikerült. Berozsdásodott bennem a székely, vontam le a következtetést.”) Némi étolajjal igyekszik javítani a bicska állapotán, de mindhiába. Az elveszített, vagy soha meg nem talált identitást hiába kenegetjük étolajjal, az nem orvosolja az üresség és a kallódás keserű ízét. Szerencsére a szerző ezen is szórakoztatóan képes tréfálkozni: „Erdélyinek már, Pestinek még nem vagyok jó. Nem is leszek, […] Túl kicsi ez az ország, túl sok az ember benne, túl közel egymáshoz. Nincs erdő, hegy, ami elválasztaná őket; szép nagy család, az van. Nem szeretnék tagja lenni...” Miként a VendégMátyás című szöveg fizikai munkát kereső franciatanára se szeretne. Mátyásnak is megvan a saját nyelve történetének elbeszéléséhez, miként azt már korábban említettem. A Molnár Vilmos írótársnak ajánlott Székelyföld című írás is a székely identitást írja körül, azzal, hogy egyben tiszteleg a Csíkszeredán megjelenő Székelyföld című kulturális folyóirat előtt.

Végül a kötetet illusztráló Csillag Istvánról: a grafikusművész nagyon érti a székely humort, teljesen ráhangolódik a szerzőkre, karakteres figurái egyebek között végig kísérték Nagy Koppány könyve mellett Muszka Sándor már említett kötetét, valamint György Attila Székely bestiáriumát, a mostani könyvben nincs olyan oldal, amelyen ne szerepelne egy-egy találó rajza. Öröm látni, amikor a szerző és az illusztrátor ennyire érzi egymást.

És még valami: A vendégmunkás című kötetben szereplő írások közül kettőt már olvashattunk a szerző korábbi könyveiben. Lényegtelen, hogy olvastuk-e már korábban, érdemes és tanulságos újraolvasni őket.