Három nemzedék bámul egy pontba a gazdasági udvar közepén: ezerkétszáz liter tejjel néznek szembe. A fiúk gondterhelten, csípőre tett kézzel révednek az üresen távozó tartálykocsi után. Az apa hitetlenül forgat kezében egy papírdarabot. Az anya nagyot sóhajt: menyei rémült tekintetét látva azonban kiegyenesedik, és büszkén a padlásfeljárat felé indul. Kisvártatva a dédmama kézi fölözőjével tér vissza az udvar közepére. A családtagok egyszerre mozdulnak el a helyükről: mindenki tudja a dolgát.
Jó is lenne, ha ez egy mese kezdete lenne. De nem az. Megtörtént, ugyanazon a napon három temerini gazdasági udvarban is. De nemrégiben Tordán is öntözték már fel nem vásárolt tejjel az udvart az elkeseredett kistermelők. Akiknél a parasztbecsület még él, és a minőségi termék a család védjegye, megélhetésének záloga. Az említett papírfecnik viszont épp ezt vonták kétségbe: azt vélték bizonyítani, hogy az unokáik bögréjébe öntött habzó tej nem alkalmas emberi fogyasztásra. Egy bizonyos aflatoxin miatt, amely a takarmánnyal kerül a féltve gondozott Riska, Boris és Hableány tejébe. És amely a modern kori tudósok szerint „rákkeltő, erősen immundepresszív és roncsolja a májat, valamint a szaporodásbiológiára is negatívan hat”.
A gazdáknak eszébe se jutott megcáfolni a szakemberek hozzáértését. Igyekeztek és igyekeznek megfelelni az általuk megfogalmazott követelményeknek: figyelnek a génállományra, a takarmányozásra, az állattartás feltételeire és minden másra, ami a felgyorsult ütemű, korszerűnek nevezett mezőgazdasági termeléssel jár. Vagy inkább következménye, amelyet enyhíteni kell ahhoz, hogy minőségi tejet igyon a családjuk. Ők ugyanis még nagyapjuktól tanulták meg, hogy mit jelent a felelősség.
Amelynek látszatával a feldolgozó is takaródzik, amikor közleményében azt állítja, hogy „a biztonságosan fogyasztható élelmiszerekről szóló szabályozás betartása a vállalat számára prioritás, és minőség tekintetében nem kivételeznek egy gazdasággal sem”. Arról viszont megfeledkeznek értesíteni a közvéleményt, hogy az elmúlt tíz évben országunkban a megengedett aflatoxin-határértékek folyamatosan változtak: 0,05-ről 0,5-re, majd 0,25 mikrogrammra literenként. A tavalyi állami határozat szerint december elsejétől literenként 0,05 mikrogrammnyi határértékre kellett volna csökkenteni az aflatoxin megengedett értékét ahhoz, hogy a szerbiai termelés összhangban legyen az uniós rendelkezésekkel, és az európai piac nyitott maradjon a hazai feldolgozók számára. A módosítást azonban 2023. december elsejére halasztották.
(Illusztráció – Pixabay.com)
A kistermelők viszont ettől függetlenül is igyekeznek a minimumon tartani az említett toxin szintjét. Már csak az unokáik bögréje miatt is folyamatosan ellenőrzik a takarmányban és a tejben is az aflatoxin mértékét. Temerinben és Tordán is literenként alig több mint 0,1 mikrogrammnyit állapított meg az Újvidéki Egyetem Mezőgazdasági Karának laboratóriuma akkor, amikor a tejgyár ennek több mint dupláját állapította meg az átvett tejben. Mert arról sem szól a feldolgozó a közleményben, hogy a kistermelők egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy a tőlük átvett tejet vizsgálják ki a tejgyár szakemberei. Egyszerűen csak fenntartják a jogot arra, hogy ne fogadják el a független kivizsgálásokat.
Mert megtehetik. A Vajdaságban működő kisebb tejüzemek többsége ugyanis csődöt mondott, így jelenleg a két legnagyobb feldolgozó monopolhelyzetben van. Olyannyira, hogy a történéseket már állami szintről sem tudják ellenőrzés alatt tartani. Tavaly ősszel maga az államfő figyelmeztette a lakosságot, hogy országunkban szó sincs tejhiányról: a megüresedett polcok csupán annak következményei, hogy a tejgyárak vissza szeretnék szorítani a felvásárlási árakat. A termelési költségek alatt levő átvételi ár ugyanis még mindig magasabb, mint amennyit a behozatali nyersanyagért fizethetnek a tejgyáraink. Januárban az Agropress mezőgazdasági portál nyilvánosságra hozta, hogy az Imlek lengyel tejet árusított a Moja Kravica feliratú dobozokban. Ugyanekkor Nenad Budimović, a Szerbiai Gazdasági Kamara (PKS) állattenyésztési társulásának titkára is megerősítette, hogy a behozatali tej olcsóbb, és „a tejüzemeknek jobban kifizetődik külföldről vásárolni a nyersanyagot, mint a saját termelőinktől”.
A felvásárlási árral elégedetlen termelők február elején importtejjel ömlesztették el a belgrádi minisztériumi épület bejáratát. A lengyel tej beáramlását azonban már az sem tudta megállítani, hogy a szerb kormány február közepén importadót vezetett be az országba érkező tejre és sajtra. Ekkor Jelena Tanasković, mezőgazdasági, erdészeti és vízgazdálkodási miniszter elmondta, hogy az intézkedésekkel a hazai termelőket szeretnék megvédeni. A jelenlegi történésekből következtetve: nem sok sikerrel. Milija Palamarević, a közép-szerbiai szarvasmarha-tenyésztők egyesületének elnöke szerint „senki nem hajlandó útjába állni a tejmaffiának, amely teljes mértékben tönkretette a hazai állattenyésztést”.
Fél évvel a tejhiány után ugyanis immár tejtöbbletről regélnek a feldolgozók, akik év elején tájékoztatták a termelőket a bolgár piac elvesztéséről. Ez ügyben merült fel először főbűnösként az aflatoxin is, melynek megengedett határértéke magasabb Szerbiában, mint az uniós tagállamokban. Ez pedig megfelelő fegyver a monopolt élvező tejgyárak kezében ahhoz, hogy a saját laboratóriumokban elvégzett elemzések alapján visszautasítsák a kistermelőket, és továbbra is alacsony áron szerezzék be a nyersanyagot. Amelyet a feldolgozást követően méregdrágán értékesíthetnek a szerbiai piacon. Állításuk szerint méregtelenül…
Ezért kételkednek hát a temerini és tordai gazdák is a felvásárló kimutatásaiban. És immár túrót is kapnak az unokáik a friss tej mellé vacsorára. De legalább ők is eltanulhatták nagyanyáiktól a kézi fölözés titkát. Hat nap alatt ugyanis több mint 900 kilogrammnyi túrót készíthettek el a család összefogásával. A hagyaték még jól jöhet, amikor a nyereségorientált tejgyárak ismét úgy döntenek, hogy a hazai minőséget külföldi bizonytalanságra cserélik. Ha mindezek után még úgy vélik az unokák, hogy kitartanak Riska, Boris és Hableány mellett.
