Augusztus elején egy szerdai napon két teherautó állt meg a házunkkal átellenben, a 37-es szám előtt.
Az az épület évek óta lakatlanul omladozott, mióta kihaltak belőle a tulajdonosok, s örökös híján pusztult-veszett minden. Csálén lógott az egyik ablak redőnye, a másikat keménypapírral szögelték be. A tetőn a kúpcserepek közül egyik-másik a nagy szélben lerepült az elvadult kertbe. A kút oldala összeroskadt, egyszer egy macska beleesett, de mivel az alján bűzlött csak egy kis poshadt víz, valahogy kimenekült.
A környékbeli kamaszok magukénak tekintették az egészet, a félig ledőlt kerítés nem jelentett akadályt, a nagykapun teljesen feleslegesen lógott a rozsdás lakat. Bátorságpróba volt a megvetemedett hátsó ajtón besurranni a konyhába és visítás nélkül kinyitni a szúette ócska konyhaszekrényt, ahonnan pókok iszkoltak elő és egerek surrantak nesztelenül a padlásra vezető létra felé. Azt beszélték, hogy a nagyszoba falán van egy kép, valami régi bálról készült, és holdtöltekor táncra perdülnek a frakkos urak és a nagyestélyiben bókoló kisasszonyok.
Sosem jártam a kertben, a házra még csak gondolni se mertem, nagyanyám megtiltotta, mint ahogy az utcán csatangoló gyerekeket is el kellett kerülnöm. Egyke voltam, ő nevelt, s ez a két tény hosszú évekre érdekessé tett.
Fotó: Salánki Anikó
A telepen nagycsaládok éltek közös fedél alatt, a nők sorban szülték a gyerekeket, akiket aztán a nagyocska lányok pesztráltak. A fiúk alig várták, hogy megszökhessenek otthonról, jó időben egész nap kint csatangoltak. A szabadságért nem volt nagy ár pár pofon, ami kijárt ezért. Le-föl bicikliztek a poros úton, kergették és csúfolták egymást, megdézsmálták a gyümölcsfákat. Bandákba tömörültek, az erősebb, vakmerőbb kölykök életveszélyes mutatványokkal nyerték el a többiek csodálatát és az ideig-óráig tartó vezérséget. A közeli folyón átívelő vasúti hídon az utolsó pillanatban ugrottak el a messziről vészjeleket sipító mozdony elől, és csak röhögtek a köveken fetrengve, ahogy a mészfehérre sápadt vasutas az öklét rázta feléjük. Az asszonyok egész nap mostak, fájós derekukat tapogatták, irigykedve figyelték, kin van új kötény vagy kendő, kinek a konyhájából csap ki az udvarra hétköznap is a pörkölt illata. A sárgára fakult lepedők és a rojtosra használt pelenkák sokszor kötöttek ki a földön, ahogy súlyuk alatt leszakadt a kötél. Az anyókák sámlin kucorogva krumplit pucoltak, babot válogattak, az ordító csecsemők szájába visszadugták a cumit. Néhány magát jobban bíró öreg a távoli artézi kútról vizet hordott kopott bádog kantában, egy-két szál bagarettáért más utcabelieknek is. A cseperedő lányok irigykedve hallgatták az utcai kiabálást, a verekedésbe torkolló ingerkedő szócsatákat. Arról persze szó se lehetett, hogy ők is elmenekülhessenek az otthoni munka elől. Déli harangszóra véresen, piszkosan, lehorzsolt térddel, tüskéktől megtépett rongyos ingben átbújtak a hátsó kerítés szétfeszített lécei között a fiúk, az éhség haza kergette őket. Az ebédből nem csináltak nagy ügyet, a karéj kenyérre ha jutott zsír, jó volt, ha nem, úgy jártak. Szilvát, dinnyét ettek mellé, a fekete epret felszedték még a földről is. Estefelé porosan, koszosan jöttek meg a munkából a férfiak, és vagy a Szutykosnak csúfolt kocsmában ittak egy pár pohárral, vagy valamelyik bögrecsárdában, ahol felírásra is lehetett. Vacsorára főtt étel került az asztalra, sűrű tarhonyaleves, öreglebbencs, paprikás krumpli, a belefőzött szalonna kicsit avas ízt adott mindennek. Ha a családfőben túlcsordult a cefre, párja a szomszédban vagy a határban lelt menedékre.
Mindenki mindent tudott a másikról.
Nálunk rend volt, tiszta ház, szellőztetett ágynemű, délben is terített asztalnál ettünk. Az utca frontján három bokor rózsa virított, a hátsó kertben nyílegyenes sorban növekedtek a répák, hagymák. Két sor szőlő és tucatnyi gyümölcsfa hozott jó termést.
Az elkerített udvarban tyúkok kapirgáltak, sokan jöttek friss tojásért, nagyanyám mindig adott ráadást.
Amikor végeztem a házi munkával, a nyári szünetben üldögéltem a verandán, olvastam, hosszú hajamban színes masni és szandál a lábamon. Szandál! Ez keltette tán a legnagyobb megütközést egy olyan helyen, ahol az első hóig csak akkor volt cipő a gyerek lábán, ha orvoshoz vitték.
Fotó: Salánki Anikó
Az utolsó szabad nyaram volt, ősszel városi iskola várt és kollégium. A telepiek kisnagyságának csúfoltak. Akkor még nem tudtam, hogy az emberek nem állják, ha valaki különbözik tőlük.
Az új betelepülők, a romos házat megvevő Csesztéék is furák voltak. Az apát és a két nagyobbik fiút alig lehetett megkülönböztetni egymástól. Fekete hajúak voltak, sötét szemük villogott, széles válluk majd szétfeszítette a kopott kockás inget. Nem szóltak azok a köszönésen kívül senkihez egy árva szót se. Néhány hét alatt kiirtották a kertből az évtizedes gazt, a korhadt, kiszáradt fák a fűrész fogai alatt végezték. Megigazították a foghíjas kerítést. Kimerték a kutat, és addig ástak, amíg bugyogni nem kezdett a friss víz. Leszedték a cserepeket a tetőről, mindent takaros rendbe tettek.
A legfiatalabb srác úgy 16 éves lehetett, és mindenben elütött a bátyjaitól. Szőke haját vékony bőrszíjjal fogta össze, szürke szemét hosszú szempillák árnyékolták, és sokat mosolygott. Fütyörészett az utcán, lekezelt a lócán üldögélő aggastyánokkal, segített vinni a nehéz szatyrot bárkinek, akivel találkozott. Ő járt a boltba, intézte a fuvarost, bement a városba megrendelni a téglát, a tetőhöz való gerendát. S ő jött át szinte naponta nagyanyámhoz tojást venni. Amikor megláttam, hogy ott áll a kapuban, úgy kezdett dobogni a szívem, mint amikor három iskolakört kellett büntetésből lefutnunk, mert nevetgéltünk az órán. Udvarias volt, megdicsérte a virágokat, egyszer közel lépett hozzám, s halkan azt mondta:
– Szép a hajad.
Akkor éjjel nem aludtam semmit, néztem a kisablakon keresztül a holdat. Úgy éreztem, sose jön el a reggel. Persze eljött. A postás megzörgette a kapukat és bekiabált az ébredező udvarokba, hogy Csesztve Ferit elütötte a tehervonat, aláugrott vagy ki akarta várni az utolsó pillanatot, de beleakadt a lába a sínbe.
Rendőrök jöttek, az öreg Csesztve sokáig állt mozdulatlanul az udvar közepén, nézte a tető nélküli házat. Soha többet nem látták őket. Nagyanyám eladott mindent, az árát betétkönyvbe tette a nevemre. A megyeszékhelyre költöztünk, valami távoli öreg rokonhoz. Ott jártam ki a gimnáziumot.
Mindig fiúsan rövidre vágattam a hajam, nehogy valaki még egyszer azt mondja rá, hogy szép.
Nyitókép: Fotó: Salánki Anikó
