2024. május 10., péntek

Milyen nyelven írhatják Európa jövőjét?

Éppen edzeni készülök, amikor szerény kopogtatás üti meg a fülemet budapesti albérletem bejárati ajtaja felől. Először azt gondolom, hallucinálok, ám a jelenség megismétlődik. – Szervusz, Gábor vagyok, az új szomszéd. Ha ráérsz, váltanék veled néhány szót – reagál tört magyarsággal, bizonytalanul az ajtónyitásra egy számomra ismeretlen, ránézésre harmincas éveinek derekán járó férfi. „Hangos voltam, vagy valami rossz fát tettem a tűzre?” – merülnek fel bennem ösztönösen a gondolatok, mielőtt Gábort az ebédlőbe invitálom egy kávéra. Gyorsan kiderül: aggodalmaim alaptalanok, és a kopogtató tényleg csak új szomszédjait szeretné megismerni. Ezen a ponton még nem is sejtem, hogy milyen tanulságos beszélgetés előtt állok…
Gábor Franciaországból, egészen pontosan Párizs külvárosából költözött Magyarországra várandós feleségével és kétéves gyermekével. Elmeséli, még évtizedekkel ezelőtt, valamikor a rendszerváltás idején költöztek ki szüleivel a szerelem városába. Kiszámolta, ha ma egyéni villanyszerelői vállalkozóként anyaországunkban keresi meg a kenyerét, hasonló életszínvonalat képes biztosítani családjának, mint Franciaországban szakmabéli alkalmazottként. – Kint nőttél fel. Ott vannak a barátaid, a szüleid. Ezer szállal kötődsz az országhoz. Mégis mi vezetett ahhoz, hogy hazaköltözz? – teszem fel döbbenten a kérdést. – A sajtóból talán értesültetek róla, hogy a nyugati nagyvárosok nem a biztonságról híresek. A jelenség az elmúlt évtizedben nagymértékben felerősödött. A nagyvárosok élhetetlenek. Vidéken azért jobb a helyzet, viszont kevesebb a lehetőség. A feleségemmel nem akarjuk olyan környezetben nevelni gyermekeinket, ahol esetenként mi magunk, a védelmezők is félünk. Az első számú emberi szükséglet a biztonság. Ha nincs biztonság, semmi nincs – válaszol készségesen, majd néhány lehengerlő történettel folytatja. Gábor sztorijai teljesen megdöbbentenek. Számos hasonló mendemondát hallottam korábban, illetve számos, az ő hazatéréséhez hasonló hír jelent meg az anyaországi médiában (többek között német, svéd, holland és francia családok Magyarországra költözéséről), de fenntartásokkal kezeltem ezen információkat. A személyes történet viszont – így, hogy a témában egy újdonsült szomszédnak nincs oka ferdíteni – új megvilágításba helyezte elmémben a jelenséget.
Talán a sors fintora, hogy néhány nap elteltével az osztrák hatóságok a bécsi templomok és más imaházak ellen irányuló, iszlamista indíttatású támadásokra figyelmeztettek. Az ausztriai rendőrség bizonyos épületek környékén fokozott ellenőrzést rendelt el. „Amennyiben konkrét veszély fenyegeti a lakosságot, úgy a rendőrség az összes lehetséges csatornán figyelmeztetni fog” − írta Twitter-bejegyzésében az osztrák rendőrség. A nemzetközi sajtó figyelmét ugyan elkerülte, de hasonló figyelmeztetéseket kaptak néhány héttel ezelőtt a brüsszeli lakosok is. A belga rendőrség akkor arról tájékoztatott, terrortámadásra számítanak „valamelyik brüsszeli metróban”, ezért arra kérték az ott élőket, legyenek körültekintők. Milyen élet hát az ilyen?
A multikulturális társadalmi berendezkedésből adódó jelenbeli és lehetséges jövőbeli konfliktusok apró mozaikdarabként járulnak hozzá Európa hatalmi átszerkesztéséhez. Az már csak hagyján – a magyar fülnek ugyan viccnek hangzik –, hogy angol elemzők (majd az angol pénzügyminiszter) arra figyelmeztettek: 10 év múlva gazdaságilag Lengyelország meg fogja előzni Angliát. A mostani háborús helyzet és az abból kialakuló új, egyelőre még csak kirajzolódni látszó világrend sok számítást derékba törhet. Jelenleg azonban úgy fest, hogy az öreg kontinens jövőjét a hagyományoktól eltérően nem nyugat-európai nyelveken fogják írni. Biztonság nélkül ugyanis sem gazdaság, sem egészséges társadalmi élet nincs.

Nyitókép: Illusztráció