2024. április 18., csütörtök

Drukkerek a határon

Szerintem mifelénk mindenki drukker, aki a határ közelébe kerül.

Drukkol annak, hogy ne essen le a magyarországi rendszer. Drukkol annak, hogy elinduljon a Szabadka–Szeged vonalon a vonat. Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad – örömében! – teszik hozzá. Hej! – kurjantják kurucosan. De türelmesen. Így múlatják az időt a türelmesen várakozók vasárnap délután a határon. Vagy aznap, amikor éppen leesik a rendszer. (Titok, hogy hova esik le.) Vagy minden ünnepkor, amikor hazajönnek. Visszamennek. Amikor itt állami ünnep van, és Újvidékről, Belgrádból, Zaječarból és Szerbia más városaiból elindulnak a családosok, hogy fürödjenek, egyenek, sétáljanak, kiránduljanak Magyarországon. Amikor Magyarországon van állami ünnep, és jönnek haza a vajdasági magyarok. Amikor eljön a nyár, és mennek haza a törökök.

Drukkol a határon mindenki. Olyan érzésem lett hirtelen, mintha semmi sem változott volna. Mintha Demjént gyerekként hallgatnám vasárnap délután, szédült kábulatban, ahogyan a tízévesek képesek csak a zenehallgatásra. Még úgy tudják, abban benne van az egész élet. Életemet át, utazom, / Míg megmarad a hó hajamon, / S eljön majd egy állomás, / A peronról nézem, a szemafor zöldre vált, / De az én jegyem már lejárt. / De ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad, / De ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad...

Átaraszolok a másik kolónába. Hangosan énekelek a Szabadkai Magyar Rádióval: Életemet át, utazom!!!!!!!! Mellettem egy fehér VW Polóban utazó két huszonéves, az autó rendszámtáblája alapján belgrádiak, vigyorogva bámulnak. Biztosan azt hiszik, megbolondult az öreglány, azért dobol a kormányon. Hiába, az ő korában már nem olyan könnyű órákon át várakozni.

Örömmel konstatálom, hogy az én kolónám jobban halad. Csörög a telefonom. B. J. visszahív. Megkérdezem tőle, hogy tudja-e, hogy szélesítik a szerb oldalon a Horgos 1-et. Mondja, hogy persze, ezt rajtad kívül mindenki tudja, én szoktam is műholdon nézni, hogyan haladnak.

Hmmmm. De a magyar oldalon nem szélesítik, mondom. Hát, nem, mondja. Nem értem. A sor nem a szerb oldalon szokott lenni. Akkor mitől lesz ez jobb? B. J. rezignáltan annyit mond, hogy amikor odaérek, viselkedjek szépen, ha nem akarok egy plusz ellenőrzést. Természetesen, válaszolom, nem vagyok hülye.

Megáll a kolónám, már nem halad. Viszont az, amelyikből átsurrantam, meglódul. Most abban a sorban vigyorognak a drukkerek.

Szabadka és Szeged 47 kilométerre fekszik egymástól. Újra csörög a telefonom. U. A. Mondom neki, hogy órák óta ülök a határon, mert a magyar oldalon leesett a rendszer. Nem baj, mondja, ha majd elindul a vonat, mennyi idő alatt is érünk Szegedre vagy onnan Szabadkára? Harminc perc, harminc perc! Mondom erre, hogy csak lassan az álmokkal, mert ha felébredünk, rájöhetünk, hogy a bilibe lóg a kezünk, és továbbra is fél nap lesz az út. Mint a sínbusszal. Mert a vonat lehet, hogy modernebb lesz, a sín lehet, hogy felújított lesz, na de az elég? Amíg hivatalosan nem jelentik be, hogy a vonaton vagy a vasútállomáson kialakított terminálon fogják kezelni a jegyeket meg az útleveleket, addig jobb úgy készülni, hogy ugyanolyan lesz, mint húsz éve. Órákon keresztül álldogálni a vonat elé felsorakoztatva elegáns spalírban. Táskákat kinyit! U. A. Szarajevóban rendez, jövő héten érkezik haza. Gondolom, majd ő is beáll a sorba, megy a gyerekekért, viszi őket vissza. De addigra talán megtalálják a rendszert, ami leesett valahova. Drukkolok, hogy így legyen.

Araszolunk. A Szabadkai Magyar Rádióban bemondják, hogy mindenhol vég nélküli sorok, úgyhogy nem érdemes egyik határátkelőtől a másikig rohangálni.

Újra meglódul a kolóna, amiben sorakozom. Belecsapok a levegőbe, mint egy vérbeli drukker.

Visszafelé könnyedén haladtam át a határon, mint kés a vajban, úgy. A rendszer, amit ezek szerint megleltek, hibátlanul működött. A határon kedvesek voltak, és gyorsak. Mintha együtt örülnénk annak, hogy normálisan mennek a dolgok. De nem, ez nem feltételes mód: valóban ilyen volt. Együtt örültünk annak, hogy európai emberek vagyunk. Célunk nem az, hogy nehezebben menjenek a dolgok, hanem az, hogy egyszerűen, gyorsan, normálisan. Felismerem az érzést, az emberi lényeg finom rezzenését. Ez nem duma. Ilyen valóban meg tud történni.