Emlékkönyv

Egész éjjel fújt a szél, verte a redőnyt, Vali szemhunyásnyit se tudott aludni. Még jó, hogy egész héten nem kell bemenni az iskolába. Sok városban éltek, mert apa mindig talált valami tuti állást, aztán gyorsan költöztek. A mostani helyen már majdnem fél éve éltek, lassan rekordot döntenek, mosolyodott el. Ő ugyan díjazta, hogy nem telepedtek le valami dög unalmas kisvárosban, ahol mindenki ismeri a másikat, és hangosan előre kell köszönni az öregasszonyoknak, hogy szó ne érje a ház elejét. Idegen helyen meg nem kell a szánakozó pillantásokat elviselni, kinek mi köze hozzá, hogy miért csak ketten élnek, és hol van az anyja, meg miért nincsen testvére, és egyáltalán, hogy lehet így rokonok nélkül, gyökértelenül élni, albérletben, három bőröndből öltözködni? Neki aztán nem hiányzik, ezt mondogatta a tükör előtt állva, amikor anya egyszer csak eltűnt az életükből.
Akkor ment felsőbe, a fehér blúzát alig tudta úgy nagyjából kivasalni, apa meg ült a konyhaasztalnál és ivott. Már vagy egy hete. Véres volt a szeme, a csikkek kicsordultak a levesestálból, mert abban nyomta el.
– A pálinka szagára rá lehetne könyökölni – ezt mondta Zsuzsó néni, az elvált szomszédasszony, akinek tetszett az apu, és Valival is tök rendes volt, de apa úgy nézett rá, hogy rögvest elkotródott.
Egy cserép lecsúszhatott a tetőről, mert hangosan csattant a járdán, reméli, nem tántorog arra valami alkesz, mert akkor a következő pont hókon csapja. Szeretett régies szavakat használni, bosszantotta vele a többieket, akiknek minden „ kúl” volt, és úgy néztek rá, mint egy földönkívülire. Persze nem csúfolták, magasabb volt, vadabbnak tűnt, mint a kis védett burokban felnőtt takonypócok. Megérezték rajta, hogy nem közéjük való, még szerencse. Farmer, edzőcipő, póló, fekete bőr motorosdzseki. Rengeteg időt meg lehet takarítani, ha az ember nem flancol – ezt megtanulta hat év alatt. Azt is, hogy lehet fél óra alatt útra készre pakolni.

Amit mindig magával vitt, s ezt rakta a táska legaljára, anya emlékkönyve volt. Amikor egyedül maradt esténként, mert apa valami halaszthatatlan megbeszélésre ment, ezt nézegette, olvasgatta, és közben mosolygott.
Amikor hajnalban hangosan kattant a kilincs, utána telirakta ezresekkel az asztalt, és nevetett, ez volt a jobbik opció, mert ilyenkor dudorászott, és diszkrét vodkaillat lengte körül, de csak épphogy.
Volt, hogy megpróbált csendben besurranni, a kilincs hangosan csattant, akkor is felébredt volna, ha alszik, de ő mindig ébren várt, míg apa meg nem érkezett. Nem félt, csak őt féltette. Ez a szótlan sunnyogás, na ez volt a rosszabb lehetőség, utána két napig csak feküdt és nézte a plafont az egyre kopottabb kis szobában. Ha ilyenkor kért tőle egy kis pénzt, csak morgott valamit, de nem volt otthon egy nyomorult fillér se. Még jó, hogy ő mindig spórolós volt, abból vett kenyeret meg parizert vacsorára.
 Persze hamar rájött, hogy apa kártyázni jár, az elején elegánsan kaszinókba, aztán zugkocsmákba, kétnapos borostáját csak megdörzsölte, és a vállát vonogatta, ha Vali szólt, hogy úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Mindig addig maradtak egy helyen, amíg az a bizonyos hajszál épp hogy elválasztotta a törvényest a törvénytelentől. Érdekes módon ő jól tanult, pusztán abból megélt, hogy figyelt, de nagyon. A sok kis lüke meg mobilozott a pad alatt, a tanerő meg hiába magyarázott, használt okostáblát, meg négypercenként módszert változtatott, csak azok jegyeztek meg belőle valamit, akik elit suliba akartak bejutni.
Ő meg csak feltűnni nem akart, mert abból jó még nem sült ki. Senki nem merte lúzernek tartani, ő is tudott úgy nézni, mint apa, akibe nem mert belekötni a háromajtós szekrénnyi biztonsági őr se.
 A tanárok meg nem értették, hogy ki is ez a lány, aki így év közben becsöppent az iskolába. Nem is nagyon faggatták, jó is volt az úgy. Itt most aránylag elvannak, apa teherautót vezet, igaz, sokat van oda éjszaka, de ha volánhoz kerül, sose iszik egy kortyot sem, betart minden szabályt. Ha a tévében mutatnak valami balesetet, felhorkan és azt morogja, hogy az ilyennek sose kellene a jogosítványt visszaadni. Apa jól vezet. Egyszer elmesélte, hogy autóversenyző akart lenni, persze nem volt hozzá pénze, mert az kellett volna, de piszkosul sok, aztán megnősült, megszületett a lánya, a többi pedig már történelem. Vali nyugodtan aludt, de azért jó volt meghallani az ajtó nyikorgását, s hallani apa szuszogását, aki négy hónapja kártyázni se járt.
– Majdnem úgy élünk, mint egy normális csonka család – mondta neki Vali a szombati ebédnél, húslevest főzött, cérnametélttel, apa jóízűen evett. Nevetett, amikor a kanálból kicsúszott a tészta, feltekerte a villára.

– Mióta normális a csonka? – nézett rá kérdőn, aztán nem beszéltek többet erről az egészről.
Aznap este egy olyan oldalon nyitotta ki a sárga bársonyba kötött emlékkönyvet, ahova „örök hűséggel Karcsi” szép dőlt betűkkel odapingálta a lap közepére, hogy „Seprű ne virágozz, Sánta Kati ne ábrándozz!” Ő szokott álmodozni, de még mennyit! Anya is biztosan azért ment el, az ábrándjai után.
Mielőtt elaludt, még elgondolta, hogy is nézne ki egy virágzó seprű.   

Illusztráció: N. Silling Mária alkotásai