2024. április 26., péntek

„Jó” és „rossz” a háborúban?

– Az ember alapvető tulajdonsága, hogy moralizálható körülmények között mindig keresi az igazságot. Mindig a jó és a rossz párharcát analizálnánk, s egyértelmű, melyik oldal mellett akarunk állást foglalni. A nagyhatalmak sakktábláján viszont ezt az igazságot ténylegesen sohasem lelhetjük meg. A történelmet pedig mindig a győztesek írják – jelentette ki egyetemi tanárom néhány évvel ezelőtt, egy, a Szegedi Tudományegyetem politológiai tanszékéhez köthető kurzuson. A bölcsesség nap mint nap eszembe jut, amikor a jelenkor nagyhatalmainak játékát figyelem a Globus nevű sakktáblán, de még akkor is, amikor csendesebb napjaimon történelmi témákban mélyedek el. Históriánk alapos vizsgálata – ezen logikai gondolatmenettel – gyakran szemléletváltásra kényszerít.

Így történik most is, amikor egy, a második világháború győztes vezetőiről készült amerikai dokumentumfilm kerül elém a televízió-képernyőn.

– Itt állnak előttünk ezek a történelmi személyek, akiket feltétlen tisztelet illet, mert a szabad világ apostolaiként küzdöttek – jelenteti ki a narrátor, miközben a jaltai konferencián tanácskozó Rooseveltet, Churchillt és Sztálint mutatja a kamera. Utóbbiról kifejtik, hogy mégsem volt a szabad világ apostola, hiszen számtalan bűnt követett el az emberiség ellen. Az állítás kétségtelenül igaz, azonban Churchill és Roosevelt gaztetteinek egy másodpercet sem szentelnek az alkotásban. Pedig nem csak annyi volt a bűnük, hogy némák voltak a vétkesek között.
Néhány nappal ezelőtt volt az évfordulója annak, hogy a szövetségesek 1945 februárjában lebombázták Európa egyik legszebb barokk városát, az Elba menti Firenzeként is emlegetett Drezdát. A brit és amerikai repülőgépek a háború vége előtt néhány hónappal több ezer robbanótöltetet és gyújtóbombát dobtak az ott élő civilekre. Utóbbiak olyan pokoli hőséget okoztak, hogy azt állítólag még a hat-hétezer méter magasan szálló repülők legénysége is megérezte. A település akkoriban egyfajta kulturális városként funkcionált. Történészek szerint semmilyen katonai támaszpont, ipari létesítmény nem volt a környéken, így mai szemmel teljesen indokolatlannak tűnik a város porrá zúzása. Egyfajta bosszú lehetett csupán. Mennyien égtek el a drezdai pokolban? Ma sem tudjuk a pontos számokat. Hamuvá vált embereket nehéz összeszámolni. A mai, legelfogadottabb becslések 150–200 ezer fő közé teszik az egyetlen éjszaka alatt elhunyt polgárok számát. A drezdai tereken emeletes házak magasságáig felhalmozott, elszenesedett holttestek képei azonban nem azt az utat járták be a közvélemény lelkében, amit kellett volna. Kétségtelen: Roosevelt és Churchill voltak azon a nyugati vezetők, akik győzelmet arattak a vitathatatlanul elmebeteg, emberek milliói számára szenvedést okozó Harmadik Birodalom felett, politikai utódjaik pedig még a hidegháborút is megnyerték a szovjetekkel szemben. Az utókor számára azonban Drezda lerombolásával nemcsak egy pótolhatatlan szépségű barokk város szűnt meg, hanem a szövetségesek magasabb erkölcsi ethosza is.

Ma, amikor Hollywood a maga romantikájával dolgozza fel az iraki, afganisztáni, délszláv háborút, érdemes levenni a „jót" és a „rosszat" folyton kereső szemüvegünket, ugyanis az a háború színpadán nem létezik. Érdemes így tenni akkor is, amikor az orosz–urán háború kapcsán egy cikk vagy egy felvétel a nyugati országokat Ukrajna hős megmentőjeként próbálja meg bemutatni. A háttérben komoly számítások, gazdasági és politikai érdekek húzódnak meg, s az emberéletek a legkevésbé sem számítanak. Gondolkodó ember számára nem kétséges, hogy háborús bűnöket nem „jók" és „rosszak" tudnak elkövetni, hanem mindez sajnos a háború természetéből fakad.