2024. április 20., szombat

A város teste

Ahogyan eltűnnek a városrészek, az nem a jólétről árulkodik, inkább az elmúlt évtizedek kiszolgáltatottságáról, a küzdelemről, a szegénységről, arról, hogy kevés szabadkainak volt anyagi lehetősége arra, hogy megmentse az enyészettől és a lebontástól a Halasi út, a Bajai út, a Zombori út házait. Ezek közül még sok épület várja a sorsát. Még nem kezdődött meg a bontásuk, de omladozásuk, az udvarukat felverő paré, a koszlott ablakok, a málló házfalak azokat erősítik, akik szebb és jobb otthonokat akarnak emelni ezen épületek helyett. Beteljesül a sorsuk, nem kerülhetik el a markológépeket, amik összeroppantják ablakaikat, a nagykapukat, a szemöldökfát és minden egyes elemét az elhanyagolt, sok esetben félig-meddig romba dőlt, de szinte minden esetben romossá vált házaknak.

A Zagrebačka nevezetű utca, az egykori Aranyszarvas, majd később Pázmány elnevezésű utca egyike azoknak, amelyek meg tudták őrizni épületeiket. Talán a legtovább őrizték ahhoz képest, milyen állapotok uralkodnak az épületek testén, koszlott, foszlott, málló testén. Egykorvolt tulajdonosaikról még a város építészetéről szóló könyvek sem emlékeznek meg – további munka lett volna szükséges ahhoz, hogy feltérképezzék, házról házra őrizzék az építtetők, egykori tulajdonosok lélegzetvételét, a cselédek mozdulatait, a párnacihák levegővel megtöltődő és így felduzzadó alakját, az öleléseket, amikből utódok származtak, utódok, akik eltűntek az utak porában, hátra sem néztek. Vagy ott öregedtek a házak mélyén, az egyre homályosuló ablakokkal együtt, a szocializmus gyermekeiként. A szocializmus olyan szülő volt, amelyik nem nézte jó szemmel az ilyen épületeket, hacsak nem lett valamelyik kedvencéé. De ugyan kinek kellettek volna ezek az épületek? Hiszen naponta háromszor kellett volna ablakot mosni, olyan mértékben porolódtak, koszolódtak be az ott vonuló, az ablakok alatt folyamatosan robogó teherautó-forgalomtól. A kelebiai határátkelőtől Újvidék, majd Belgrád felé, Topolyán, Kishegyesen, Feketicsen keresztül vezetett az út. A Zagrebačka utca fáinak a lombjából por hullott alá akkor is, amikor eső esett. Mire a leveleket tisztára moshatta volna az eső, addigra el is állt. Aki Szabadkán járt, esetleg az ócskapiacon is megfordult, majd nem ismerve jól a közlekedési viszonyokat, meggondolatlan módon a Zagrebačka felé fordult, hogy onnan közelítse meg a főutat, jól kitolt magával, mert a tűzoltóknál azon a szűk helyen csak egyetlen teherautó, nyerges vontató juthatott át a zöld lámpán, de az is csak akkor, ha a nagykanyar felől nem jött egy ugyanolyan hatalmas testű, nagy tömegű jármű, ami ugyanott akart befordulni, ahol emez kifordulni, a határ felől, a határ felé... Álltak az autók, pöfögték a benzint, mintha dugó lett volna, de mindenki tudta, hogy ez nem dugó, egyszerűen nincs elég hely, nem elég széles az utca, mert nem így tervezték az egykori Aranyszarvas, majd Pázmány nevű utcát, életre tervezték, gyereknevetésre, babakocsik és kedves arcú asszonyok sétálgatására, vidám szolgálólányok tereferéje, szőnyegporolás, a nagytemplom harangjának hívó szava kellett volna, hogy meghatározza azt az utcát, ahogyan a környező utcákat is, ezért épültek ott azok a gyönyörű és ízléses, polgári paloták, egy jó sorsra érdemes város reményeinek kifejezőjeként.
Az utcát nem szélesítették ki, mert mindenki tudta, hogy kerülőút lesz, Y elágazás vagy záobilaznica, nevezték mindenhogy azon hosszú évtizedek alatt, amíg nem történt semmi, csak tervben volt minden. Mire a kerülőút megépült, az utca pedig megszabadult a teherforgalom nyomasztó és szó szerint értendő terhétől és piszkától, addigra minden épülete tönkrement, állagában, küllemében, lelkületében megszűnt létezni, szinte várja a markológépeket, hogy a földdel tegyék egyenlővé egykorvolt testüket, a szebb napokban reménykedő, de csak koszos évtizedeket, kvázi-egyenlőséget megélt egykorvolt tulajdonosok emlékét. Kapós lakások lesznek abban az utcában, hiszen alig pár percnyire a városközpont, kellemes és szép környezet, ostorfák árnyéka, a templom harangjának zúgása, ami szinte romantikussá teszi az ingatlant, ez pedig eszmei érték, anyagiakban ugyanúgy nem kifejezhető, mint a pusztulás, amit azok hagytak maguk után, akik a polgári házak helyébe egykor az egyforma családi háznak nevezett kockaépületeket emelték, ma pedig a tömbházakat építik.