Irodalmunkban és a történetírásban változatlanul nem lelem okát és nyomát annak a svábgyűlöletnek, melyről a Salzburgban 1980-ban a Verein Weißkirchner Ortsgemeinschaft – a Fehértemplomiak Egyesülete – kiadásában megjelent Heimatbuch der Stadt Weißkirchen im Banat című monográfia oly bőséges és hosszú fejezeteket szentelt, részletesen kibontva a bánáti svábok évszázados sérelmeit, jelezve egyszersmind mélységes-mély megvetésüket a magyarság és a magyar történelem iránt. A monográfia szerzői indulataikban eljutnak az Osztrák–Magyar Monarchia kiegyezést követő korszakának kárhoztatásáig, mondván: az államhatalomért folytatott totális küzdelemben a birodalom területén élő nemzetiségek – a felsorolás szerint: horvátok, lengyelek, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovénok és csehek – „saját földjükön” elnyomták a velük élő németeket, akik kisebbségben voltak az idegen nemzetiségek között, „megfosztották a hatalmuktól, és beolvasztották őket”. Ezt a harcot olyan kíméletlenül vívták, hogy minden német közösséget halálos veszedelem fenyegetett, olvasom: „A magyarosítás politikája népünk kiirtásával fenyegetett”. Hogyan látják a történteket a kor tanúi, a Bánát egykori jeles polgárai? Volt-e nyoma a gyűlöletnek a korszak magyar irodalmában?
(Fotó: flickr.com)
Perjéssy Lajos 1877-ben a Gömör vármegyei Nagy-Kalosról került Versecre főreáliskolai tanárnak, ahol 1910. október 1-én történt nyugdíjba vonulásáig harmincnégy éven át töretlen lelkesedéssel folytatta kultúrateremtő tevékenységét. Életrajzírója szerint olyan időben került az Al-Duna vidékére, amikor arrafelé még „ritka volt a magyar szó”, tanártársai sem tudtak magyarul, a városi közigazgatás nyelve is német és szerb volt. Perjéssy Lajosnak elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy a viszonyok három évtizedes működése során örvendetesen megváltoztak. Közéleti munkája mellett regényt és elbeszéléseket – diákjai számára tankönyveket – írt, 1886-ban Vojnits József nyomdatulajdonossal együtt Délvidéki Nemzetőr címen megalapította a vidék első magyar hírlapját, melynek tárcarovatában az ifjú Herczeg Ferenc is „táncoltatta a pegazusát”, s amely 1893-tól egészen 1918-ban történt megszűnéséig Délvidék címen jelent meg. 1901-ben Budapesten a Singer és Wolfner kiadó adta ki Emlékeim – elbeszélések és rajzok című kötetét, amelynek előszavában Herczeg Ferenc lelkesen fogalmazta meg: „Forgatom a kézirat lapjait és megtalálom benne a bánsági égboltozat azúrját, mely fényesebb a toszkánai égnél. Meg az áldott rónákat, ahol tavasszal fecskerajok kergetőznek a sárga repcetáblák fölött és ősszel tropikus pálmaerdővé nől a kukoricza.” A Vasárnapi Újság 1901. december 29-i számában így méltatta a verseci szerző munkáját: „Nem költött elbeszélések és rajzok ezek, hanem igaz történetek, vagy egyes apróságnak hű, közvetlenséggel ható rajzai, legnagyobbrészt a délvidéki – versecz-tájéki – életből merítve. Kedves, jóleső derű fénye hatja át az egész munkát, s a mint élvezettel végig olvassuk, szinte oda képzeljük magunkat a délvidék kedélyes népe közé.”
„Nem úgy megy itt, mint a Tisza mentén… nem jár itt a magyar szó” – írta Perjéssy Lajos az Emlékeim kötet A biblia című elbeszélésében, ahol az író egy hozzá segítségért forduló idegentől kért valami személyi okmányt. A felszólításra az idegen a bekecs belső zsebéből elővett egy vedlett táblájú, tépett bibliát, melynek belső oldalán ott szerepeltek családja legfontosabb adatai. „Midőn keményen szemügyre vettem az én emberemet, nyílt, becsületes arczában, szeme járásában, a termetében és mozdulatában olyan valami tűnt fel előttem, mintha Munkácsy, Feszty festményeinek egyik alakja kelt volna életre. Az én képzeletemben mintha ott állott volna a Petőfi megénekelte délibábos rónaságon, a kanyargó Tisza partján. Napsütötte szép arczán ott láttam kifejezve a mi magyar népünk, a mi édes vérünk minden jellegzetes vonását.” Íme, a dél-bánáti tanár öröme a magyar ember láttán! Ám az örömre, a derűre olykor sötét árnyék is vetődik.
Írásaiban alkalmanként hangot kapnak az aktuális politikai események is. A mi sváb nemzetőreink ágyúi című, az 1848-as szabadság emlékét megidéző elbeszélésben így fogalmazott a szerző: „Mikor úgy néhanapján kezembe kerülnek, vagy ki tudja kik által nyakamra küldetnek azok az újabb időkben Délmagyarországon gomba módra elszaporodott pángermán szellemű újságok, melyeknek minden sorából az izzó, fanatikus magyargyűlölet sugárzik ki – midőn olvasom azokat a zöldszászok által sugalmazott izgató czikkeket, melyekkel a mi szorgalmas és derék svábjaink fejét akarják elbolondítani az Ausztriából vagy Brassó és Nagyszebenből ideszaladt germán csoportok – mindenkor az alábbi történet jut eszembe.” S azonmód előtte áll a feledhetetlen emlékezetű Vukovics Sebő, akit a szabadságharc idején a forradalmi magyar kormány leküldött a Délvidékre, hogy a fellázított és háborgó lakosság közt rendet csináljon. Vukovicsnak volt köszönhető, hogy a verseci és a környékbeli svábok lelkesen sorakoztak fel a honvédség mellé, és kitartva a nemzetőri esküjük mellett, mindvégig a magyar forradalom ügyéért küzdöttek. A századforduló éveiben utódaik és leszármazottaik sorába szított gyűlöletet a Délvidéken is dúló alldeutsch-izgatás. „Ezelőtt két évtizeddel a délvidéki németség, mint egy ember állt talpra és lélekemelő manifesztációval utasította vissza a Schul-Verein-nak azt a törekvését, hogy ügyeinkbe beleavatkozzék és a Schul-Verein teljes fiaskóval vonult vissza e vidékről, mint részére megközelíthetetlen területről” – írta Balogh Béla a pancsovai Délvidéki Lapok 1908. január 5-i számában megjelent Az alldeutschok és a kormány című vezércikkében. Akkoriban már a Délvidéken „egymásután fölburjánzott alldeutsch-lapok” nyíltan izgattak a magyarság ellen.
Alldeutsch, pángermán névvel jelöljük azt a törekvést, azt a politikai irányt – írta egy másik cikkében Balogh Béla –, amely „a panhellen vagy panszláv módjára” a különböző politikai fönnhatóság alatt élő németségnek egy politikai fönnhatóság alatti egyesítését célozza. Szándékuk volt a „Drang nach Osten szélfuvallata által földagadt vitorlák a német birodalmi zászlót az Al-Duna partjaihoz is elröpíteni”. Az eszme hirdetői a svábok lakta vidékeken a Reichsdeutsch indulóval, a Wacht am Rheinnal szervezték meg látványos tüntetéseiket.
Nyitókép: (Fotó: flickr.com)
