2024. április 23., kedd

„Ez egy állandó tanulási folyamat”

Beszélgetés Bognár Viktorral, lapunk Feltörekvő Tehetség díjjal kitüntetett sportújságírójával

Decemberben Bognár Viktor, lapunk sportújságírója, a zentai szerkesztőség munkatársa kapta a Magyar Szó Feltörekvő Tehetségének járó elismerést. A díjátadón elhangzott Laták István szerkesztő méltatása szerint személyében „vérbeli újságíróra talált a sportrovat és a Magyar Szó, s az ilyeneket óvni kell, mint a hímes tojást, mert eltorzult médiavilágunkban ritka kincs ő, és a hozzá hasonló munkatárs”. S valóban. Több éve olvasom Viktor írásait, korábban csak az autó- és motorsport területén jeleskedett, ma már nehéz olyan sportágat találni, olyan feladatot adni neki, ami kifogna rajta. Nemcsak helyesen, hanem rendkívül olvasmányosan is ír, precíz és pontos. Papírra vetett gondolatatit átjárja a szenvedély, írásaiból sugárzik, hogy valóban élvezi azt, amit csinál. Laták István kolléga gondolatait talán annyival egészíthetnénk ki, hogy nem csupán a Magyar Szó és a szerkesztőség, hanem az egész vajdasági magyar közösség egy kincset kapott személyében.

Az emberekben általában már a középiskolában, sőt néha még korábban körvonalazódik, mivel is szeretnének majd foglalkozni, nálad viszont egész máshogy alakult. Sokáig fel sem merült benned, hogy újságíró legyél.
– Így igaz. A Szegedi Tudományegyetemen geográfus mesterszakon végeztem, és valójában a Magyar Szó feltörekvőjének járó díj az első papírom, amin hivatalosan is újságíróként említenek, pedig már több mint tíz éve elkezdtem bontogatni a szárnyaimat a szakmában. Megfigyelésem szerint a sportújságírók általában ugyanazon utat járják be, a többségüket már gyerekkorában beszippantja a sportközvetítések világa. Számomra az első nagy sportesemény, amit tudatosan végigizgultam, az 1998-as labdarúgó-világbajnokság volt, az igazi nagy szerelem viszont a Formula–1 lett, amit 12 éves korom óta aktívan követek, de maga a gondolat, hogy újságíró legyek, akkoriban még nem foglalkoztatott, illetve különösebben tehetségesnek sem tartottam magam. A gimnáziumi éveim alatt kezdett ez változni, és végül az autósport adta meg a kezdőlökést az újságírás felé. Már bőven egyetemista voltam, amikor elkezdtem egy blogon leírni a gondolataimat a sportról, így kerültem kapcsolatba magyarországi, autósporttal foglalkozó weboldalakkal, majd egy magazin is megkeresett. Hamar rájöttem, hogy ettől és ebben érzem jól magam, ez az, amit igazán, szenvedéllyel tudok csinálni. A sportújságírás az a hivatás, amit ha az ember őszinte odaadással, kellő kíváncsisággal, tudásszomjjal és egy jó adag szenvedéllyel tud végezni, na meg megtanult helyesen írni, akkor nem feltétlenül van szüksége hozzá papírra.

A sportújságírókra általában jellemző, hogy vagy ők maguk, vagy a szűkebb családban többen is aktívan sportolnak, illetve tették azt korábban, te ez alól is kivétel vagy. Ennek ellenére minden területen zökkenőmentesen feltalálod magad, és ugyanolyan átéléssel írsz, legyen szó akár a Dakarról, vagy épp a kézilabda-világbajnokságról.
– Valóban azt látom most a közvetlen kollégáim példáján, vagyis rajtatok, hogy mindenkinek az a sportág az elsőszámú szakterülete, amelyben maga is versenyzett vagy versenyez még ma is. Ilyen szempontból balszerencsés voltam, hogy engem pont az autósport varázsolt el elsőként, hiszen Szerbiában nemcsak az ezredforduló környékén, hanem még ma is lehetetlen vágyat fogalmaz meg az a gyerek, aki azt mondja, hogy ő bizony gokartversenyző akar lenni. Ennek az anyagiakon túl a fő oka, hogy Európa ezen felén egyáltalán nincs hagyománya, kitaposott útja egy ilyen karriernek. Nem érzem viszont, hogy a munkában hátrányom adódna a versenysportban eltöltött évek hiánya miatt. Mindig nagy szenvedéllyel és érdeklődéssel ástam bele magam a részletekbe, a háttérben zajló folyamatokba, és közel két éve a Magyar Szóhoz is részben amiatt csatlakoztam, hogy tovább szélesíthessem a látóköröm és más sportokkal is foglalkozhassak. A sportújságírás esetében is érvényes a mondás, hogy ez egy állandó tanulási folyamat.

Munka közben: interjú a boszniai születésű Miodrag Koturral, aki Michael Schumacher idejében logisztikai főnökként dolgozott a Ferrarinál

Munka közben: interjú a boszniai születésű Miodrag Koturral, aki Michael Schumacher idejében logisztikai főnökként dolgozott a Ferrarinál

Jónéhány külföldi Formula–1-es szakportál és magazin is foglalkoztatott, hogy kerültél a napilapunkhoz?
– Megnyugtatott, amikor kiderült, hogy a hobbimból meg lehet élni, ám még volt bennem hiányérzet, miután éppen azért nem tudtam részt venni a Magyar Nagydíjakon, mert otthon ülve vadul gépeltem, amit a képernyőn keresztül láttam belőle, és fordítottam az interjúkat. Nézőként már korábban is jártam a Hungaroringen, ugyanakkor meg akartam tapasztalni, újságíróként milyen lehetőségek vannak arra, hogy betekintsek a színfalak mögé. Többször érdeklődtem az aktuális főnökömnél, de a válasz mindig ugyanaz volt: ha jár is az online médiának akkreditáció, az sajnos nem engem illet meg. Ekkor javasolták, hogy keressek meg egy nyomtatott sajtót, amelynek a képviseletében könnyebben bejuthatnék a paddockba, a versenypályák bennfentesek számára elkülönített részére. Azonnal a Magyar Szó jutott eszembe, fel is vettem a kapcsolatot a lappal, hogy megkérdezzem, igényt tartanának-e egy ilyen helyszíni tudósításra. A sportrovatnál örömmel fogadták a megkeresésem, így az ő segítségükkel először 2013-ban tudtam újságíróként is részt venni a Magyar Nagydíjon, a következő években pedig több versenysorozat különféle helyszíneit is megjártam. Régóta külsős munkatárs voltam már tehát, amikor 2021-ben, mondhatni logikus lépésként, állandó tagjává váltam a szerkesztőségnek. Motivált, hogy a méretéhez képest igen sok világraszóló sikert is felmutató vajdasági magyar sportélettel foglalkozhassak, és hogy legalább egy parányit hozzáadhassak ehhez a kis közösséghez.

Befejezted Szegeden az egyetemet, de a végzettséged szerinti szakmádban dolgoztál valaha?
– Soha. A tanulmányaim befejezése előtt nagyjából egy évvel kerültem be a sportújságírói körforgásba, és a továbbiakban már nem is gondolkodtam rajta komolyabban, hogy ezt hátrahagyva a diplomámnak megfelelő foglalkozást keressek. A földrajz is mindig közel állt a szívemhez, abban azonban valószínűleg nem tudtam volna annyira kiteljesedni, mint az írásban. A földrajz iránti érdeklődésem a világ folyamatainak tanulmányozásában, a különféle kultúrák és emberek iránti kíváncsiságomban, az utazási vágyamban él tovább. Bár mivel a Magyar Szó weboldalán megjelenő kvízek között én készítem a földrajz tematikájúakat, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy végre hasznosítom is valamire az ismereteimet!

Az autósport mellett az utazás a másik nagy szenvedélyed, viszont amikor két évvel ezelőtt hozzánk kerültél még saját kocsid sem volt, ami talán meglepő abból a szempontból, hogy a fél világot bejártad már.
– Abban a hátizsákos utazásformában, amit űzni próbálok, egy autó valójában csak terhet, extra kötöttséget jelentene. A közösségi közlekedés különféle formái számomra egyszerűbbek és jóval izgalmasabbak is. Olyan is van, hogy kirakom az ujjam egy forgalmasabb útszakaszon, a legszebb része azonban az, amikor erre sincs szükség, egyszerűen megállnak a helyiek, hogy jószándékból elvigyenek a következő faluig. Na, ez viszont – a gokartos karrierrel ellentétben – inkább Európa ezen felére jellemző. Szeretek új emberekkel, számomra korábban idegen kultúrákkal ismerkedni, kíváncsi vagyok mások nézőpontjára és esetlegesen a körülményeikből fakadó életfelfogásukra. Ezen alkalmakkor leginkább az egyszerű embereket választom, kerülöm a neves szállodákat, főként a helyiekkel próbálom felvenni a kapcsolatot. Természetesen a turistalátványosságokat nem lehet kikerülni, azokra is időt szakítok, de nem ezek érdekelnek elsősorban. Képletesen fogalmazva sokkal jobban érdekel, mi van három utcával arrébb, a helyiek számára fenntartott kis vendéglőben, mint az Eiffel-torony tetején.

Elmondása szerint Albániában egyedül a zászló az ijesztő, igaz, azt előszeretettel kifüggesztik mindenhová

Elmondása szerint Albániában egyedül a zászló az ijesztő, igaz, azt előszeretettel kifüggesztik mindenhová

Hol jártál már eddig?
– Négy kivétellel Európa minden országába beléptem, már csak Izland, Moldova, Ukrajna és Fehéroroszország hiányzik, ám a jelenlegi helyzet sajnos azt súgja, hogy egy ideig nem lesz teljes a listám. Ha a kontinensnél maradunk, a kedvenceim közé tartozik Finnország, ahol több hónapot is eltölthettem, az ott élők felfogása és életstílusa nagyon közel áll hozzám, mindez pedig a modern technikával és a nyugalmat árasztó tájjal különös elegyet alkot. A másik kedvencem Albánia, amit szintén alaposabban bejártam. Balkáni állam ugyan, mégis merőben más, mint az általunk is ismert kultúra és mentalitás. Az említett két országon kívül Ciprust emelném még ki az egyedülálló megosztottsága miatt, hiszen maga a főváros, Nicosia főutcáján is létesült egy határátkelő pont a szigeten élő két nép között, a görög oldal európai modernizmusának pedig tökéletes kontrasztja a törökök hagyományos stílusa. Olyan furcsaságokkal jár ez, mint például az, hogy a város két részén eltérő pénznemmel kell fizetni, és míg az egyik helyen gíroszt adnak, néhány méterrel odébb már megérteni sem hajlandóak ezt a szót, ugyanis ott csak kebabot lehet kapni. Szerencsére a büszkeségük ellenére az utca emberei békésen megférnek egymás mellett, ami egyedivé varázsolja az országot. Persze a miénktől igazán eltérő kulturális tapasztalatokat a kontinensen kívül lehet szerezni.

És hová szeretnél mindenképp eljutni?
– Mostanában leginkább Délkelet-Ázsia foglalkoztat, azt szeretném legközelebb felfedezni, aztán jöhet Dél- és Közép-Amerika, de hosszú a lista. Kifejezetten érdekelnek az olyan kis, igazi otthonnal nem rendelkező népek, mint a kurdok és a baszkok, talán azért, mert kicsit mi, vajdasági magyarok is ilyenek vagyunk.

A sportújságírást inkább életstílusnak, mintsem szakmának vagy hivatásnak tartják. Mennyire összeegyeztethető a munka és az utazás, hiszen mindkettőről valóságos szenvedéllyel beszélsz?
– Szerencsére a kettő kötődik egymáshoz, hiszen a kedvenc részem a munka során, amikor elutazhatok egy sporteseményre. Ilyenkor mindig is igyekeztem összekötni a kellemest a hasznossal és lehetőleg olyan helyszíneket választani, ahol korábban még nem jártam. Az autósportnak köszönhetően utaztam el Marokkóba, Abu-Dzabiba vagy éppen Hongkongba is. Az utóbbi egy hihetetlen véletlennek volt köszönhető, ugyanis eljutott hozzám egy meghívó egy ottani verseny kapcsán, és a történet valahogy odáig fajult, hogy egy hétig a város vendégszeretetét élvezhettem teljesen ingyen. Máig nem értem, hogyan lehetséges, hogy csak én és egy kanadai ember jelentkeztünk rá.

Közel kétéves munkáddal érdemelted ki lapunk Feltörekvő Tehetségének járó elismerést, számodra mit jelent ez a díj?
– Megtisztelő, egyúttal pedig meglepő is volt, hiszen máig úgy gondolom, hogy csak a dolgomat végzem, és nincs ebben semmi különleges. Örülök, hogy mások is felfigyeltek az írásaimra és remélhetőleg az olvasóknak is tetszenek. Szeretek egy-egy témában elmélyedni, gondolatot ébreszteni. Hozzáteszem, szerintem kicsit igazságtalan előnyben vagyok a rutinosabb kollégáimhoz képest, hiszen most még mindazokat a világmegváltó gondolataimat is meg tudom írni, amelyek akár már húsz éve érlelődtek bennem, például hogy milyen frusztrációkat okoz számomra a magyar nyelvben a magázódás, és ezt most végre kiírhattam magamból egy Jó reggelt!-ben. Talán nagyobb kihívás lesz majd, amikor ezek elfogynak, és évről évre meg kell tudni újulni, új témákra és inspirációkra lelni, nemcsak a világ másik felén, hanem itt, a magyarkanizsai piacon vagy a Tisza-parton is. Szerencsére a kollégáim példáján látom, hogy ez is lehetséges. A sport kapcsán pedig missziómnak tűztem ki, hogy írásban átadjam mindazokat az érzelmeket, amelyeket én is átéltem egy-egy esemény, mondat vagy felismerés során. Örök kétely lesz bennem azt illetően, hogy ez mennyire sikerül, ám meggyőződésem, hogy az érzelmek azok, amik beszippantják és rajongóvá teszik az embert, hogy onnantól drogként vágyjon a következő mérkőzésre vagy versenyre. Mert az ilyen emberek számára nincs kellemesebb búvóhely a világon annál, mint elmerülni egy sportesemény misztikusnak ható, mégis teljesen valóságos izgalmaiban.

Nyitókép: A 2022-es év díjazottjai a Magyar Szó Lapkiadó Kft. vezetőségével: Erdődi Edvina, Paraczky László, Gergely József, Bognár Viktor és Varjú Márta (Ótos András felvétele)