Siflis Gézától Pataki Georgináig (1.)

A több mint száz éve kisebbségi sorsba került délvidéki magyarság az elmúlt évtizedek során legnagyobb sportsikereit elsősorban az egyéni sportágakban aratta: birkózóink, asztaliteniszezőink, úszóink, teniszezőink és atlétáink ugyanis sokszor értek el remek eredményeket nagy nemzetközi tornákon, olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon. Ennek ellenére a vajdasági magyarság körében is a labdarúgás számít a legnépszerűbb sportágnak, s bár labdarúgóink közül csak kevesen értek el kimagasló eredményeket, azért az elmúlt évszázadban itt, a déli végeken is akadtak szép számmal tehetséges focisták, akik a történelmi helyzettől függően különböző országok, államalakulatok bajnokságaiban rúgták a bőrt.

Az első, nemzetközileg is ismert délvidéki magyar futballista Siflis Géza volt, aki 1907-ben született a bánáti Keresztúron. A hatalmas termetű kapus az 1920-as évek végén zsinórban három bajnoki címet nyert a szabadkai SZAFC csapatával, majd 1928-ban a Ferencvároshoz igazolt, ahol két bajnoki ezüstöt nyert a zöld-fehérekkel. A Gullivernek becézett hálóőr a jugoszláv válogatott tagjaként részt vett az 1928-as nyári olimpián, a nemzeti csapatban pedig összesen öt alkalommal szerepelt.

Az 1913-ban Szabadkán született Kecskés Mihály a helyi Bácskában kezdett el futballozni, majd a Szabadkai Vasutas után az 1930-as évek második felében a belgrádi Jedinstvóhoz igazolt, melynek tagjaként kétszer is szerepelhetett a jugoszláv válogatottban. A kitűnő jobbszélső a II. világháború alatt a Szabadkai Vasutassal a magyar másodosztályban szerepelt, ő volt a zöld-fehérek csapatkapitánya, és ő szerezte a klub történetének első NB II.-es gólját Szombathelyen.

Az I. világháború utolsó évében született Sörös Szilveszter a Temerini TC-ben kezdett el focizni, majd a háború alatt őt is leigazolta az akkor a magyar élvonalban szereplő Újvidéki AC, melynek tagjaként számos gól és gólpassz fűződött a nevéhez. Sörös egy rövid MTK-beli kitérő után 1945-ben a frissen megalakult Partizanhoz került, és a fekete-fehérek krónikásai szerint ő szerezte a fővárosi klub történetének első gólját egy barátságos mérkőzésen. A temerini klasszis bajnoki címet és kupát is nyert a Partizannal, majd Szabadkán focizott egy szezont, pályafutását pedig az újvidéki Vojvodinában fejezte be.

A szabadkai Takács József egy évvel később, 1919-ben látta meg a napvilágot. Ő a helyi Vasutasban ismerkedett meg a sportággal, majd az újvidéki Textil SE-hez került, ahol egészen 1942-ig szerepelt. Ezt követően Takácsot is leigazolta az egyre jobban megerősödő Újvidéki AC, így ő is részese volt a kék-fehérek 1944-es nagy sikerének, amikor a 6. helyen végeztek a magyar élvonalban. A harcok befejeztével Takács visszatért szülővárosába, ahol a Vasutas helyébe lépő Spartacus tagja lett, később pedig két évet játszott a belgrádi Crvena zvezdában is. Takács egyébként haláláig jó kapcsolatot ápolt minden idők egyik legjobb magyar labdarúgójával, Puskás Ferenccel.

Az 1920-ban született Csillag János egész pályafutását az UAC-ban töltötte, a kitűnő hátvéd oroszlánrészt vállalt az újvidékiek NBI.-be jutásából, majd a magyar élvonalban is a gárda oszlopos tagjának számított. Ígéretes pályafutását a háború törte ketté: 1944 nyarán ugyanis Ungváron bombatalálat érte azt a szállodát, ahol az újvidéki csapat volt elszállásolva, a támadás során pedig Csillag olyan súlyosan megsérült, hogy amputálni kellett az egyik lábát.

A nagybecskereki Pálfi Béla az 1930-as évek végén a helyi magyarok klubjában, a Vojvodinában kezdett el sportolni, majd 1941 őszétől már ő is az Újvidéki Atlétikai Club tagja volt. A fiatal középpályás a háború alatt a dél-bácskaiak egyik legjobb játékosává vált, 18 évesen két gólt is lőtt a Ferencvárosnak, és szinte mindegyik patinás anyaországi klub kapuját bevette. Az ún. felszabadulás után Pálfi egy ideig a Spartacus mezét viselte, majd tagja volt a Partizan első bajnokcsapatának, később pedig átment a nagy rivális Crvena zvezdához. A bánáti labdarúgó a jugoszláv válogatott tagjaként részt vehetett az 1948-as nyári olimpián és az 1950-es világbajnokságon is, és a mai napig is ő az egyetlen vajdasági magyar, aki játékosként megjárta a világbajnokságot.

A II. világháborút követő első évtized egyik legismertebb szabadkai futballistája Tapiska Antal volt, aki 1947 és 1960 között több mint ötszáz mérkőzést játszott a Spartacus színeiben. A játékosként kőkemény védőnek számító Tapiska később több éven át a női szakosztály elnöke volt, és sokat tett a női labdarúgás fejlődéséért.

Az 1933-ban Szabadkán született Veres András a Bezdáni SE-ben kezdte el pályafutását, majd a kitűnő kapus a Vojvodinához került, ahol több mint háromszáz mérkőzésen védte a piros-fehérek kapuját. Veres pályafutása csúcsán szerepelt a jugoszláv B válogatottban is, 1963 és 1966 között pedig a bécsi Rapidban egy igencsak sikeres időszakot töltött el, a zöld-fehérekkel ugyanis három bajnoki címet és három osztrák kupát is nyert.

Az óbecsei születésű Mészáros Mihály 1954 és 1969 között a Partizan, a tuzlai Sloboda és a Rijeka színeiben összesen 65 első osztályú mérkőzésen szerepelt, melyeken 13 gólig jutott. A kiváló csatár pályafutása legnagyobb sikerét 1957-ben érte el, amikor a belgrádiakkal kupagyőztes lett. Mészáros utolsó klubja az USA-beli San Jose Earthquakers volt, 1974-ben ott fejezte be karrierjét.

Az 1943-ban született Széles László egy évtizeden át játszott szülővárosa leghíresebb csapatában, a nagybecskereki Proleterben, melynek színeiben 62 első osztályú bajnokin szerepelhetett. Széles ezt követően Franciaországban folytatta pályafutását, az 1969 és 1979 közötti időszakban 296 mérkőzésen lépett pályára az élvonalbeli Sochaux színeiben, és 6 góllal segítette a sárga-kék klubot.

A jugoszláv nagyválogatottban is megfordult Zemkó József pályafutását a szabadkai Bácskában kezdte el, a Spartacusban folytatta, majd 1963 és 1966 között a szarajevói Željezničart erősítette, ahonnan rövid időn belül bekerült a nemzeti tizenegybe is. Súlyos lábtörése után Zemkó a Vojvodinában folytatta, majd labdarúgó-karrierjét anyaegyesületében, a Bácskában fejezte be. Azt követően edzőként kezdett el dolgozni, irányította többek között a Bácska, a Spartacus és a zombori Radnički csapatát is.