2023. január 30., hétfő

„A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd meg a jövőnek!” (Vörösmarty Mihály)

A jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjában, az 1940-ben megjelent Bokrétában Zomborról a következőket olvasom: „Zombor, a régi megyeszékhely, már csaknem egy évszázada vezetett a Duna–Tisza közén kulturális életének magas fejlettségével, és ennek a kultúrának a hajtásai még ma is megnyilvánulnak a zenei és műkedvelő élet terén. Itt vannak a legrégibb egyesületek, amelyeknek munkássága már ma a kultúrtörténelem lapjaira tartoznak. És ezzel kapcsolatban meg kell örökíteni azt a tényt, hogy a régi Zomborban már több mint fél évszázada őszinte és szeretetteljes mozgalom folyt a szerbség és a magyarság kulturális közeledése és együttműködése terén. A ma is fennálló és tevékenyen működő Kaszinó Egyesületi Dalárda már 1896-ban vendégül látta a belgrádi hírneves Sztánkovics-dalárdát, két évvel később pedig ennek a szerb dalkörnek a vendégeként Belgrádban szerepelt és még ma is kegyelettel őrzi azt a díszokmányt, amely az egyesületnek a Sztánkovics-dalárda dísztagjául való megválasztásáról szól.

Zombornak különösen a zenei kultúrája fejlett, két dalkör: a Kaszinó Egyesületi Dalárda és a Magyar Iparos Dalárda alkotja azokat a kereteket, amelyeken belül megindulhatott a kultúrmunka és a műkedvelő színjátszás.

Nagy jelentőségű eseménye volt 1929-ben a zombori magyar szellemi életnek a Magyar Közművelődési Egyesület megalakulása. Az egyesület tömöríti a helyi magyar szellemi élet kiválóságait, akik tudományos, irodalmi, szociális és ismeretterjesztő előadásokkal szolgálják a magyar kultúra ügyét.”

Felsorolom a zombori magyarság egykori egyesületeit: Kaszinó Egyesületi Dalárda, Magyar Iparos Dalárda, Magyar Közművelődési Egyesület, Katolikus Legényegylet, Keresztes Egyesület, Katolikus Egyházi Dalegyesület.

Kissé terjedelmesebbre sikeredett írásom vezető része, amellyel azt szeretném elmondani, hangsúlyozni, hogy pezsgő, rendkívül tartalmas és színvonalas művelődési élet jellemezte az egykori Zombort. Különösen a zenei kultúra és a színjátszás volt kiemelkedő az akkori magyarság körében.

Mivel az erőteljes színjátszó mozgalom, a szülőföldön való megmaradás egyik igen szilárd alapja, ezúttal, pozitív értelemben, az említett zombori mozgalomról igyekszem szólni. Ugyanis a számos egyesület által szétforgácsolódott zombori színjátszó mozgalomnak nem sikerült ugyan egy erős, eggyé kovácsolódott társulatot összehoznia, de a színjátszás folyamatossága a különböző jellegű egyesületekben nem egy, kiváló szakmailag is érett színjátszóval gazdagította a zombori műkedvelő színjátszást. S hogy ez így van, a későbbi esztendők igencsak igazolták.

Zombor jelképe a megyeháza

Ezt szeretném én is igazolni. Ugyanis néhány évtizeddel később, az ötvenes évek elején, a zombori színjátszást olyan színészegyéniségek képviselték, akikre fel kellett néznünk, s akikről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. És hosszú évtizedek után ezúttal róluk igyekszem szólni.

Dováth Arisztid. A zombori magyar műkedvelő színjátszás egyik emlékezetes, nagy egyénisége. Az ötvenes évek elején hívta fel magára a figyelmet érett, átgondolt, szakmai szempontból felkészült játékával. Dováth Arisztid azonban nemcsak a zombori, hanem a vajdasági magyar műkedvelő színjátszás kiemelkedő alakja is volt.

Berkó János főkönyvelő volt. A megbecsülés, a tisztelet övezte abban a másik világban is, amelyhez élete végéig ragaszkodott. Ez a világ a színház volt. S ott, a világot jelentő deszkákon nem egy emlékezetes alakításával ajándékozta meg a közönséget.

Zsulyevics Antal asztalos volt. Különös egyéniség. Színpadi figuráit egyszerű eszközökkel formálta meg. Közvetlen volt az életben is, a színpadon is.

Karcher István fényképész volt. Mestere a szakmának. Neve szorosan kötődik a zombori magyar műkedvelő színjátszáshoz. Annak egyik meghatározó egyéniségét tiszteljük benne. Különösen vonatkozik ez az ötvenes évek elejére, arra az időszakra, amely megteremtette a hivatásos színház megalakulásának a lehetőségét. Az ismert fényképész rendezett, színészi feladatokat vállalt, és nem utolsósorban az alakuló hivatásos színház érdekében állt ki, meg nem alkuvó határozottsággal.

A zombori Népszínház magyar társulata 1953. október 15-én Pearl Buck: Kwein Lan vergődése című művének bemutatásával kezdte meg működését. Az akkor induló színháznak öt hivatásos színésze volt Csapó Erzsébet, Dováth Amália, Heck Paula, Rind Károly és Faragó Árpád. 1954-ben a kis társulathoz csatlakozott Kiss Júlia és Pataki László.

S ami felejthetetlen volt, ami erőt adott annak a kis társulatnak, az az akkori zombori műkedvelők több mint 30 tagjának az önzetlen támogatása, a közös ügyért való mélységes elhivatottsága volt. A gyűlölet vírusa azonban alig két esztendő után megszüntette azt a kis színházat, s ez mindannyiunkat letaglózott. Azonban szeretném megjegyezni, és különösen az egymást követő nemzedékeinknek, hogy a zombori hivatásos színházat nem a többségi nemzet szüntette meg. Nem. Mi voltunk az egzekutorok. Pontosabban: akkori szellemi életünk néhány „kiválósága” volt az, aki/akik meggyőzték a város vezetőségét, hogy az a kis magyar színház műsorpolitikájával „megfertőzi” a közönséget, és mindenekelőtt, Molnár Ferenc „giccses” darabjaira hivatkoztak.

Azzal a szándékkal ültem az írógép elé, hogy így utólag elmondjam csendesen, és nem minden keserűség nélkül, hogy a zombori kis hivatásos színház nem érdemelte azt a megalázó módot, amellyel egyesek „halálra” ítélték. S valahogy úgy érzem, hogy félretettük azokat, akiknek a neve ott szerepelt a bemutatókat hirdető plakátokon, akik együtt vitték sikerre a színház kisszámú hivatásos színészeivel a produkciókat. Arcok bukkannak fel képzeletemben, ismerős nevek betűi csodálkoznak rám kissé talán szemrehányóan, az elfelejtettek szomorúságával. Néhányukat most megidéztem a tisztelet, az őszinte nagyrabecsülés szándékával, mert úgy érzem, sőt hiszem is, hogy az ő segítségük nélkül nem szólaltak volna meg a múzsák Zomborban, a város embermelegségű kis színházában.

A zombori magyarság szellemi központja a Magyar Polgári Kaszinó (Fotó: Magyar Polgári Kaszinó honlapja)

Az ötvenes évek letaglózó döbbenete után (a kis zombori színház felszámolását követően) úgy látszott, hogy megreked a zombori magyar színjátszás. Szerencsére nem ez történt. Ugyanis 1960-ban Zomborba költözött Zsilli Gizella, és azonnal bekapcsolódott a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszóinak a munkájába. Kezdetben tehetséges színjátszóként ismerte meg a zombori közönség, Zsilli Gizella azonban még ugyanabban az esztendőben (1960-ban) részt vett egy rendezői tanfolyamon, amelyet Újvidéken tartottak, a tartomány legismertebb színházi szakembereinek részvételével. Ez a tanfolyam meghatározta pályáját. Egymás után rendezte a darabokat Zomborban. Így például 1964-ben Szinetár György Susmus színpadi játékát állította színpadra. A zomboriak ezzel a darabbal beneveztek a magyarkanizsai Tiszai Ünnepi Játékokra és  előadásukkal kiérdemelték a legjobb előadásnak kijáró díjat. Ez után következett a Jaj, a mama! című zenés vígjáték, majd a Kisasszonyos a magasban című színpadi mű. Zsilli Gizella Torontálorosziban, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók II. találkozóján, 1997-ben a Kölcsönlakás című vígjáték színpadra állításáért rendezői díjban részesült.

Betegsége miatt egy időre meg kellett válnia a színpadtól, de a 90-es évek legelején már újra ott volt a színjátszók között, ezúttal a Kaszinóban, hogy a fiatal tehetségekkel újrateremtse a zombori magyar színjátszást.

Sajnos a Zsilli Gizella-korszak után, legalábbis úgy látszott, újra válságba kerül a zombori színjátszás. Szerencsére nem az történt. Ugyanis Győrfi Sándor „megjelenésével” mindannyian azt reméltük, hogy a zombori magyar színjátszás újra elindul azon az úton, amelyet az elődök határoztak meg, és amelynek a rangját követni kellett. S erre utalt az a kezdeményezés is, amelyet Győrfi Sándor magával hozott. Egy kis amatőr színház gondolatának megvalósítása volt a célja. Tulajdonképpen egy kis Zsebszínházról volt szó. A kezdeményezést tizenöt nyugat-bácskai egyesület színjátszói támogattak. A Zsebszínháznak mozgósító szerepet szánt Győrfi Sándor. A térség műkedvelő színjátszásának rendkívül gazdag hagyományait szeretnék újjáéleszteni. S ez a nemes cél egyúttal a zombori magyar színjátszás érdembeli újjászületését is jelentette volna.

Azonban a Berta Ferenc Zsebszínház (a nyugat-bácskai egyesületek a Zsebszínházat Berta Ferencről, a bánsági torontáloroszi színjátszás nagy egyéniségéről nevezték el, és ez a tény már önmagába véve is csak elismerést érdemel) nem volt hosszú életű. Győrfi Sándornak, sajnos, nem sikerült megvalósítania álmát, s korai halála után, a zombori magyar nyelvű színjátszás is valahogy megrekedt.

Nincs szándékomban a megrekedés okaival foglalkozni, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a város, Zombor színjátszásának több mint százesztendős múltja kötelez is. És mélységes meggyőződéssel állítom, hogy annak a nagy múltú városnak a magyarsága tudja, hogy a színház közösség-összetartó erő, tudja, hogy a színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van. S szükség van rá, arra, hogy ott, a Kaszinóban, a színpadán otthonra találjanak a múzsák. S befejezésül álljon itt Vörösmarty Mihály örök érvényű mondása, üzenete: „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd meg a jövőnek!”