2023. január 30., hétfő

A futó

Egyszer valahol, ki tudja, hol, született egy kisbaba. Kislány-baba volt. Egyéves korában járni kezdett, tett néhány lépést, majd hirtelen nekirugaszkodással futni kezdett. Édesanyja a megdöbbenéstől néhány pillanatra lecövekelt, majd kétségbeesetten futni kezdett utána. Alig tudta utolérni, mert a gyerek kifutott a házból, az utcán sikerült csak elkapnia hátulról a baba fehér ingecskéjének csipkés gallérját, s így megakadályozni, hogy átfusson az úton.

Innen kezdve a szülőknek se éjjelük, se nappaluk nem volt. A kislány szépen növekedett ugyan, értelmével sem volt baj, ám ha éppen nem aludt, csak futni akart, futni, futkározni, rohanni, elrohanni, minél messzebbre, egyenesen bele a világba. Ha evés ideje volt, anyja-apja fogta le jó erősen, hogy ne mocorogjon, ki ne ugorjon az etetőszékből, és el ne fusson. Ahogy nőtt, növekedett, erősödött, a szülei két jól megtermett dadát fogadtak mellé, akik ráadásul valamikor igen híres futók voltak, az egyik nyolcszáz méteres síkfutásban, a másik maratonfutásban. ĺgy aztán, míg a lányka nagylánnyá nem serdült, rohanási szenvedélyével nem is akadt gondjuk a szülőknek: a két bivalyerős és gyors lábú dada őrizte őt, még éjjel is, hogy ha netán felébred, vizet kér, és ne adj isten máris magához tér, s azon nyomban futni szeretne, ezt biztonsággal megakadályozzák. Evéskor mindketten jó erősen megragadták a kislány vállait, lefelé nyomva azokat, hogy közben nehogy kirohanjon az utcára; ha ez bármilyen mulasztás miatt mégis megesett, rögtön utánaeredtek, hosszú és izmos lábaikkal könnyedén futva a távot, s a szülők biztosak lehettek benne, hogy az első utcasarkon utolérik a szökevényt.

A kislány, nagylánnyá cseperedve mintha lassan megnyugodott volna: ritkábban rohant ki váratlanul a házból, s ha meg is tette, csak a kapuig futott, ott bevárta két, lelkiismeretesen utána loholó dadáját. A helyzet annyira megjavulni látszott, hogy amikor betöltötte a tizenötödik életévét, a dadákat elbocsátották, hisz a leány futni futott még mindig, de csak reggelente a folyóparton, mint bárki más, s utána mindig időben hazatért.

Egy éjjel arra ébredt, hogy rettentően szomjas. Meg arra, hogy nagyon szorítja a paplan, mintha az ágyhoz akarná őt szögezni. Meg arra, hogy annyira szorítja a pizsamája, mintha hirtelen kinőtte volna. Nagy erőfeszítéssel dobta le magáról a paplant, fölkelt, szabadidőruhába öltözött, kiment a konyhába, vizet ivott; ám ekkor, úgy látta, a konyha falai vészesen közelednek feléje, és a helyiség egyre jobban szűkül. Az utolsó pillanatban sikerült kirohannia az előszobába, onnan az udvarra, az utcára, s innentől kezdve futott, futott, végig a városon; az arca kipirult, kitisztult a tüdeje, és nem érzett fáradtságot. Amikor kifutott a városból, szántóföldek következtek; tavasz lévén, a zöldellő búzatáblákon, vetéseken át futott tovább. Már hasadt a hajnal. A harmatos búzaszálaktól térdig nedves lábbal ért el egy falu határáig, s onnan a faluba, ritmikus futólépésekkel szelve át a falu girbegörbe utcáit, kijutva a dűlőútra, út menti cseresznyefák ropogós, piros gyümölcsével ütve el időnként alig feltörő étvágyát. Futott, futott, réteken, erdőkön, újabb városokon, falvakon keresztül, senkivel sem állt le társalogni, hisz az ismeretlen települések lakói is ismeretlenek voltak számára; városok terein átfutva elszaladt jó néhány, igazinak vélt szerelme mellett, alattomos, látszólag kedves, vagy ritkamód emberséges munkaadói mellett, meg nem született gyermekei, mint színes álomfelhők követték őt egészen az országhatárig, majd egyenként, lassan eltünedeztek mellőle. S ő futott tovább, már ráncosodó arcbőrrel, megkopott fénnyel a szemében, ám teli tüdővel szíva a friss levegőt, egyedül és elégedetten, tudomást sem véve a bámészkodókról, míg egy napon, senki sem tudja, hol, földre nem rogyott, s mint ahogyan általában lenni szokott, ha boldogan élt is, vagy futott, mégis meghalt.