2023. január 30., hétfő
ZENGETŐ

Zene, zene, zene

A népzenetanítás alapja az ének. E nélkül nem valósulhat meg a zenei anyanyelv átadása, megszerzése. Tanulmányok bizonyítják, hogy a zenei anyanyelv elsajátításának – sőt ide tartozik az egész népi műveltség is – legfontosabb szakasza már az iskoláskor előtti időben lezárul, nagyjából hatéves korig. Ez az az időszak, amikor a gyermek „magától” megtanulja, vagy inkább ellesi azt a tudásalapot, amire majd kamaszként és később felnőttként építeni tud. A múltban ez a folyamat csakis a nemzedékeket összekötő szájhagyományozás útján történhetett meg. Az új kor elvárásait, a gyökeresen megváltozott viszonyokat és lehetőségeket figyelembe véve új alapokra kell helyezni a zenei nevelést. Ez része annak a változásnak, amin keresztülment és -megy ma is a ránk hagyományozott paraszti kultúra. A néphagyományra nem jellemzően és ellentétben a régen bevett szokásrendszerrel, ma előtérbe kerül a tudatos hagyományátadás. Ez elkerülhetetlen lépés, ha valóban meg akarjuk őrizni és tovább akarjuk adni mindazt az örökséget, ami ránk maradt. Ebbéli igyekezetünkben egyre nagyobb teret kapnak az írásos formában lejegyzett anyagok, amelyek nagyban segítik ezt a fajta hagyományátadást.

Milyen célokat lehetne kitűzni korunkban a zenei nevelés és a népi műveltség átadásának folyamatában? A kérdés kapcsán nem a zenei nevelésre szakosodott iskolák munkájára gondolok. Habár a népi hangszerek és a népi éneklés oktatása egyre több teret nyer zeneiskoláinkban, azt gondolom, még igen nagy út áll előttünk. Messze járunk még attól a ponttól, hogy megelégedéssel nyugtázzuk, elég diák jár intézményeinkbe, és elértük a megfelelő oktatási szintet és színvonalat. Inkább az iskoláskor előtti és az általános iskolákban folyó munkára összpontosítsunk. Először is számba kell venni a fennálló helyzetet. Még élénken emlékszem a pedagógusi pályámon szerzett tapasztalatokra. Főleg a kezdetekre. A türelmetlen és izgő-mozgó felsősökre, akik nemigen tudták nevetés nélkül végighallgatni azokat a komolyzenei idézeteket, amelyeket éppen az adott téma folytán kellett meghallgatnunk. Az ötödikes és hatodikos osztályokban kicsit könnyebb volt a dolgom. Őket könnyen be tudtam vonni egy-egy népdal éneklésébe. Vidáman és nagy kedvvel énekeltek. Azt is gyorsan megszokták, hogy élőben hallgassák a hangszereket, amelyeket órára vittem. A legnagyobb öröm pedig az volt a számukra, ha azokat ki is próbálhatták.

Aki zenei neveléssel foglalkozik, tisztában van azzal, hogy igen sok akadállyal találkozik ezen az úton. De mind közül talán az egyik legnagyobb az, hogy a zene nagy általánosságában elveszítette valamikori, rá oly jellemző tekintélyét, hírnevét. Most ne keressük ennek idejét és kiváltó okait, inkább a jövőbeni feladatokra összpontosítsunk.

Lenne még egy tanulságos történetem az élő zene tekintélyvesztéséről. Arra a folyamatra gondolok, aminek következtében kezdjük elfelejteni, hogy milyen is a valódi élő zene. A személyes élmény hiánya és az egyre fogyó lehetőségek talán még nem okoztak visszafordíthatatlan károkat. Hogy mi vezetett ide, nem sorolnám fel, mert ezzel nagyjából mindenki tisztában van. Szóval adva van egy koncert, amelynek befejeztével baráti társaságban beszélgetünk az elhangzottakról. Lelkes ismerőseink nem győzik dicsérni a zenekart és a zenét. Egyikük éppen azt erősíti meg, amit fent már leírtam. Már teljesen elfelejtettem, milyen is az élő zene! – mondja. Kedves szavak, és persze hogy mindenki örül neki. Csak bennem motoszkál valamiféle szomorú aggodalom az elhangzott mondatok ellenére is. Ennek pedig az az oka, hogy a közönség, az ismerősök, akik körülvesznek bennünket, egy olyan lelkes közösséghez tartoznak, ahol nem volt ritka esemény az élő zene. Ha még ezt megfejelem azzal, hogy ebben a közösségben vert gyökeret a vajdasági táncházmozgalom a nyolcvanas évek elején, akkor bizony lehet, hogy már mások is elkezdenek aggódni.

Visszaszerezheti a zene elveszített tekintélyét? Erre csak egyféle választ fogadhatunk el: IGEN! Hosszú és nehéz folyamatba kezd az, aki arra adja a fejét, hogy ezen változtasson. Meg kell keresni a módját, ki kell dolgozni az eszközeit annak az eljárásnak, amely visszaadja a zenének az őt megillető tekintélyét, s amely majd lehetővé teszi, hogy a zenét vissza tudjuk tenni az őt megillető helyére. A legnagyobb teher és feladat az iskoláskor előtti intézmények nevelőire hárul. Ők azok, akik erős alapokat építhetnek ki az apróságok körében. Habár ha arra gondolok, hogy milyen nemes ez a feladat, akkor már nem is tűnik olyan nagy tehernek. A következő lépésben az osztálytanítók, majd zenetanárok következnek. Esetükben már kicsit nehezebb feladatról kell beszélnünk. Mindenki előtt világos, hogy oktatásunk milyen irányba tart. Akkor lenne az ő munkájuk is könnyebb, ha el tudnánk érni, hogy iskoláinkban minden a zene köré szerveződjön. Ki kell használnunk a lehetőségeinket. Fel kell ismernünk a pillanatot, és belátnunk, hogy minden segítségre szükségünk van. Most értünk el ahhoz a ponthoz, amikor színre kell lépniük azoknak a hagyományőrző művészeknek, zenészeknek és kézműveseknek, akiknek segítsége nélkül nem tudunk továbblépni. Nélkülük megreked ez a folyamat. Meg kell őket szólítani, és közös munkával megteremteni a jelenkori hagyományátadás módszereinek a feltételeit, itt és most, a huszonegyedik század elején.