2024. április 20., szombat

Happy end felső utasításra

Madarász Isti: Ecc-pecc

Madarász Isti Ecc-pecc című tévéfilmje sarkított formában mutat rá arra a jelenségre, hogy mi történik akkor, ha olyan személy kerül egy intézmény élére, aki képtelen felmérni az adott intézmény küldetését, s átérezni az általa képviselt hivatás sajátosságát.

A Pesti Globe magánszínház élére egy színházi tapasztalattal nem rendelkező új igazgató érkezik. Hamar Imre direktor egyenesen az egyik darab próbájának a kellős közepére toppan be, ahol nyomban elmondja a jelenlévőknek, hogy a színház tulajdonosa, a titokzatos Szalai, azért nevezte őt ki erre a posztra, hogy gatyába rázza a színház költségvetését. Amit ő – természetesen a színház érdekében – meg is fog tenni. Ehhez költségoptimalizálásra lesz szükség, amit mindenekelőtt a munkavállalók számának a csökkentésével lehet elérni. Meglátása szerint kevesebb emberrel sokkal hatékonyabbak lesznek. S mivel nem ismer senkit, többnyire az ösztöneire hagyatkozva dönti el, ki marad és ki megy. A megjegyzésre, hogy ez nem etikus, annyit mond, hogy az etika nem hoz pénzt. Különben is felesleges annyi ember a műszakban, a varrók fele is elegendő, öltöztetőkre egyáltalán nincs szükség, a színészek felnőtt emberek, egyedül is fel tudnak öltözni, és hát a büfés személyzet is szükségtelen, hiszen ezt a munkabeosztást is elláthatják a színészek, fogják fel ezt is kreatív feladatként, képzeljék el, hogy adott este éppen bárpultost alakítanak.

A film központi konfliktusának tárgyát az éppen a próbafolyamatok fázisában lévő Rómeó és Júlia című előadás képezi. A Shakespeare-tragédia a színház vezető rendezőjének, a Járai-díjas Majoros Bálintnak a vezénylésével készül, aki nem mellesleg a régi igazgató távozásával a direktori szék várományosa volt. A vezető rendező a klasszikus darab még sosem látott nagyszabású változatát álmodta meg, egy multimediális megaprojektumot, az újszerű technikai megoldásokon túl népes színészgárdával, tánckarral és igazi lovakkal a színpadon. A rendező elképzeléseit azonban azonnal áthúzza az újonnan érkezett színházvezető, arra utasítva őt, hogy a takarékosság jegyében készítse el a Rómeó és Júliát három szereplővel, és legyen happy end a végén, mert a pozitív kimenetelű előadásokra többen váltanak jegyet, nem mellesleg a nézők elégedetten távoznak a színházból. Bálint tiltakozására, hogy nem lehet ilyet csinálni, hiszen ez egy színdarab, nem pedig egy cég, újonnan érkezett felettese higgadtan csak annyit mond, hogy fogja fel a feladatot kreatív kihívásként.

Szemtől szemben az igazgató és a főrendező – Szervét Tibor és Pindroch Csaba (Fotó: magyar.film.hu)

Szemtől szemben az igazgató és a főrendező – Szervét Tibor és Pindroch Csaba (Fotó: magyar.film.hu)

Az igazgató motivációi érthetőek. Őt azzal a feladattal bízták meg, hogy szedje ráncba a színház pénzügyeit. Tőle nem számíthatunk sem megértésre, sem túlzott empátiára, Hamar a céltudatos, dörzsölt, minden hájjal megkent, az „oszd meg és uralkodj” elvet megtestesítő, „felfelé nyaló, lefelé taposó” vezető mintapéldánya. Szervét Tibor remekül kelti életre ezt a hivatásos bürokratát, aki pontosan tudja, mikor kell gátlástalannak, cinikusnak, szigorúnak, s mikor tenyérbemászónak vagy éppen nyájasnak lennie. Mondhatjuk, hogy a színész hozza a tőle elvárt kötelezőt, hiszen már bizonyított színházdirektor szerepben a Színház és más semmi című tévésorozatban. Hozzá hasonlóan meggyőző alakítást nyújt Pindroch Csaba az ábrándos főrendező szerepében, aki nem törődik bele az adott helyzetbe, s miközben az előadás újszerű kivitelezésén dolgozik, folyamatosan keresi a megoldást a társulatban felmerült probléma rendezésére.

Az emberi természet ecsetelésének tekintetében nagyon izgalmas a színészek viselkedése és motivációja. Miközben egymás között állítólag összetartanak, és a másik támogatásáról biztatják egymást, váltig azt állítva, hogy velük nem lehet megtenni bármit, mert ha összefognak, együtt erőt képeznek, a kötelező személyes találkozón az igazgatónál azonban a legtöbben már egy kicsit másképp beszélnek, s az új vezető kegyeit keresik: ki hízelgéssel, ki ármánykodással, ki mély dekoltázzsal. Van, aki karakánul kiáll elvei mellett, s van, aki az új helyzetben lehetőséget vél felfedezni karrierje előmozdításához. Ez az emberi magatartásra utaló pszichológiai szál a film legnagyobb erőssége. A dörzsölt direktor ki is használja ezt a lélektani mozzanatot, hogy egymás ellen hergelje a színészeket. Mindenkit megkér, mondja el, mi az, amiben erősebb a többieknél, miért kell éppen neki maradnia a másik helyett, ily módon játszva rá az egyébként sem a szerénységükről ismert színészek hiúságára. Nem csoda tehát, hogy nagyon gyorsan talál, vagy ha mégsem, akkor kreál fogást mindenkin, amivel az illető beszervezhető vagy zsarolható lehet.

Az Ecc-pecc című tévéfilm sarkított formában mutat rá arra a jelenségre, hogy mi történik akkor, ha olyan személy kerül egy intézmény vagy akár egy vállalat élére, aki képtelen felmérni az adott intézmény, cég, munkaközösség küldetését, átérezni az adott hivatás sajátosságát, valamennyi gondját s örömét, aki számára a humán erőforrás csupán kiadási tétel, akinek egyedül csak a nyereség számít, és mindenre a költségvetési mutatók prizmáján keresztül tekint. Hogy minél érzékelhetőbbé tegye a felmutatni kívánt problémákat, a film cselekménye egy olyan sajátos közegben játszódik, mint amilyen a színház. A játékidő első percétől társadalmi szatírát nézünk, és mint minden szatírának, ennek is az elsődleges feladata, hogy görbe tükröt tartson elénk, felnagyítsa, eltúlozza, könnyen láthatóvá tegye a visszásságokat. Ezt a feladatát a film maradéktalanul el is végzi, ezenfelül azonban semmi pluszt nem nyújt, pedig a feldolgozott témában a leépítések következményeként felmerülő szociális kérdések felvetésének a lehetősége is jócskán benne rejlett. A mű vígjátékos keretek közt sem reflektál az adott nehézségekre, nem bonyolódik ilyenek taglalásába, mondhatjuk, mindvégig a felszínen marad, s meg sem próbál mélyebbre ásni, ehelyett inkább didaktikus megoldásokkal igyekszik érzékeltetni a felborult értékrendet, mint amilyen például a házi kedvencek folyamatos abajgatása a munkahelyen azok részéről, akik közömbösen viszonyulnak embertársaik sorsának alakulásához. Problémarendezésként végül egy meglehetősen gyenge lábakon álló forgatókönyvi megoldáshoz – egyféle dramaturgiai cselszövéshez – folyamodik, ezenfelül jut még egy-két csavar a film végére.

Egyenetlensége ellenére fontos kérdést vet fel a Thália Színházban forgatott Ecc-pecc, s az is jó, hogy szatíraként teszi ezt, remek színészgárdával, kár azonban, hogy a könnyed szórakoztatáson túl – mintegy önreflexív módon – nem vállal többet.