2024. április 27., szombat

Be nem tartott fogadalmak

Most már csönd van. Hamarosan alkonyodik. Évünk egy napba sűrűsödik. A levegő hideg és tiszta. A távolból olykor-olykor tűzijáték-rakéták durranása hallatszik, pedig az új esztendő csak néhány óra múlva veszi kezdetét. Úgy tűnik, mintha az emberek türelmetlenül várnák, hogy megszabadulhassanak a régitől, és tárt karokkal üdvözölhessék az újat. Valóban van valami természetfeletti, valami megmagyarázhatatlan abban, amikor óévünk minden szépségével és nehézségével a hóna alatt búcsút int felénk, s a jövő rejtélyes kapuja tágra nyílik előttünk. Ilyenkor a remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja nekünk: „ez az esztendő boldogabb lesz, és több lehetőséget tartogat majd számodra, mint az eddigiek”. Eme kivételes napon legtöbben – a remény mámoros varázsától megrészegülve – számos fogadalmat teszünk. A varázslat hatására, amely általában néhány nap, de legfeljebb néhány hét alatt, akár a kámfor, köddé válik…

Az újévi időszak mámoros hatása alatt felvázolt fogadalmak általában követendő támpontként szolgálnak testi-lelki egészségünk eléréséhez, az előttünk álló 12 hónapra levetítve. De valóban így teszünk? Követjük őket? Többet teszünk boldogságunkért évről évre? Vagy csupán az ígéretek által keltett elégedettségérzésből táplálkozunk néhány napig? Esetleg belső bűntudatunkra, hiányérzetünkre próbálunk gyors, látszólag kézzelfogható megoldást találni? Tény: könyvtárakat lehetne megtölteni, ha az újévi fogadalmainkat mind könyvbe írnánk évről évre; de lehet, hogy egy könyvespolc is elég lenne a valóra váltott fogadalmainkat tartalmazó köteteknek. Mégis mi lehet a jelenség mögött? Talán az a gond, hogy az újévi fogadalmak túlságosan ambiciózusak? Esetleg túl sok ígérettel varázsoljuk el magunkat az év jeles napján? Célkitűzéseinkben a határ valóban a csillagos ég: tiszta kitűnő leszek, hetente ötször lemegyek a konditerembe, több időt szentelek a szeretteimnek, a hobbimnak és a többi. Mindezek elméletben roppant pozitív elhatározások, de a megvalósításukhoz vezető út még nyomokban sem létezik, nemhogy előttünk kanyarogna. Hogy sikerrel járjunk, ahhoz száz meg száz kisebb változtatást kéne végrehajtanunk, amelyek mellé nem jár útmutató, hogy lépésről lépésre mindent elmagyarázzon. Közmondásunk úgy tartja: Aki sokat ígér, keveset ad. Árkossy Károly író szerint pedig „rendszerint azok ígérnek sokat, akik keveset vagy éppenséggel semmit sem tudnak adni; és mit sem ígérnek azok, akik valóban értékekkel fogják meglepni az emberiséget”. Ám az új év talán nem is arról kell szóljon, hogy mindenféle teljesíthetetlent ígérjünk magunknak és szeretteinknek. „Minden év végén próbálok egy kicsit mérlegelni: hiszek abban, hogy ez a lecsillapodás nemcsak a kevesebb munkáról szól, hanem arról is, hogy visszatekintek arra, mi történt az évben, levonom a tanulságokat, ha kell, elengedek, feltöltöm a lelkem” – nyilatkozta néhány évvel ezelőtt egy interjú során Rúzsa Magdolna énekesnő, amikor az újévhez köthető szokásairól kérdezték.

Az év utolsó napja egy tökéletesen elhelyezett magaslat, amelyről visszanézve láthatjuk, mi nem tetszett az elmúlt évünkben, mitől éreztük rosszul magunkat, majd fejest ugorhatunk az üdítően tiszta ötletek és gondolatok tengerébe. Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet verejtékkel megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. A lelassulás, a mérlegelés, az önvizsgálat segítséget nyújt, hogy puszta, légből kapott ígérgetések helyett olyan célzott alapköveket válasszunk ki a lehetőségek széles repertoárjából, amelyekre a következő esztendőkben akár egyéni birodalmunkat, szebbnek gondolt világunkat is felépíthetjük.