2024. április 26., péntek

Zenészélet Vajdaságban

A csellóművész, aki tanár, zenész és zeneszerző

A zenészélet nem feltétlenül könnyű élet. Aki nem a popszakmában van, vagy nem világhírű, az nem biztos, hogy egzisztenciát tud teremteni a zenélésből. Sokan zenetanárként dolgoznak, és mellette foglalkoznak zenéléssel. Ez a helyzet a szabadkai csellóművésszel, Ábrahám Mátéval is. Máté Magyarországon végezte az egyetemet, ott kezdett dolgozni, de végül a szíve hazahúzta. Jelenleg tanárként dolgozik, de emellett zenél színházakban, együttesekben, sőt, zeneszerzéssel is foglalkozik. A fiatal zenész úgy gondolja, hogy kell egy biztos állás, mint a tanári, mert a zenészlét igen bizonytalan a mai világban. Mátét először arról kérdeztem, hogy mikor kezdett csellózni.

– Ez az egész már nagyon régen jött, kb. 18 éve csellózom aktívan. Mindig is szerettem ezeket a mély hangú hangszereket, szóba jött a fagott is, amikor hangszerválasztás előtt voltunk. Kisgyerekeknek az nem igazán kézenfekvő, ezért ajánlották a csellót. Kipróbáltam, nagyon megtetszett, és azóta is tart ez a szerelem.

Milyen zeneiskolákat végeztél?

– Először is befejeztem a Szabadkai Alapfokú Zeneiskolát, utána a középfokút, majd a Szegedi Tudomány Egyetem zeneművészeti karán, ami azóta Bartók Béla Zeneművészeti Kar lett, az egyetemet, illetve a mesterképzést. Azt hiszem, ez elég fura választás volt részemről, mert aki zeneiskolát végzett és ezt szeretné folytatni, annak a „szűk” környéken túl sok lehetősége nincs. Vagy Szeged, vagy Újvidék. Sokat hezitáltam, és végül is Szegedet választottam. Egy zenei táborban megismertem a szegedi tanárokat és ők ösztönöztek arra, hogy próbáljam meg, majd végül felvételt nyertem az egyetemre. Azt kell, hogy mondjam, hogy a magyarországi zeneoktatási rendszer igen sokban különbözik az itt megszokottól. Ők például a szolfézs, illetve énekoktatást és a zeneelméletet a Kodály-módszer szerint tanulják, mi pedig, itt Vajdaságban, a francia metódust szoktuk meg, ami eléggé másképpen közelíti meg a zenei fogalmakat és a kottát, mint olyat. Szerencsére, ott egy nagyszerű szolfézstanárnőnk volt, aki segített ebben, de Szegeden nem egy új jelenség, hogy a vajdasági emberkék ott találkoznak először ezekkel a metódusokkal. Ez egy kis nehézség volt, de maga a zenélés egy univerzális nyelv: amikor a kezünkben van a hangszer és játszunk, az a világon mindenhol nagyon hasonlóan működik.

Az egyetem befejezése után egy ideig Magyarországon dolgoztál. Mik az ottani tapasztalataid?

– Igen, Orosházán és Szarvason tanítottam egy ideig. Ez két magyarországi kisváros. Azt kell, hogy mondjam, érzésem szerint a tanárokat idehaza jobban megbecsülik. Ott kimondottan csellót tanítottam, illetve zeneirodalmat. Ez nyilván egy más világ, mert az egy individuális oktatás: egy gyerekkel kell foglalkozni egy egész iskolaórán át. Nincs bent más diák a teremben, de így a felelősség is sokkal nagyobb, mert félévente van vizsga. A tanítványt ki kell állítani oda és bemutatja azt, amit az alatt a félév alatt tanult. Ez tud problémás is lenni, mert serdülő korban a diákoknak nem mindig fűlik a foguk, hogy leüljenek és napi egy órát gyakoroljanak. Azt észrevettem, hogy minél fiatalabb egy gyerek, annál kevésbé tud összpontosítani egy adott dologra. Felmerültek ilyen problémák, és sokszor bűntudatom is volt, hogy nekem kellett volna jobban motiválnom. De az is lehet, hogy a diák önálló, és az ő döntése volt. Összegezve, hangszertanárnak lenni nagy felelősség.

Végül úgy döntöttél, hogy itthon próbálsz szerencsét. Mi vitt rá erre a döntésre?

– Az egyetemmel együtt összesen 7 évet éltem Magyarországon, és mindig is volt bennem egy kis honvágy. Szabadkán nőttem fel, és hiányzott az itteni táj, az emberek, és a zenész szubkultúrák. Igazából, az ottani létről sem tudok elmondani valami igazán rosszat, de valahogy mindig is éreztem egy visszahúzó erőt Vajdaságban. Adódott egy nagyszerű alkalom, és ezt megragadva hazajöttem Szabadkára. Most a Svetozar Marković Gimnáziumban tanítok. Itt nagyobb gyerekekkel foglalkozom, és zenekultúrát tanítok, ami tulajdonképpen zeneismeret, zeneirodalom. Itt konkrétan nem tanítok hangszeren játszani, viszont a gyakorlati oktatás része itt is megnyilvánul, mert a gimnáziumban is vannak különféle rendezvények. Ha ezeken van egy kis zenei műsor, azt nekem kell összeállítani, és én készítem fel a diákokat. A KMV-re is voltak versenyzőink, megzenésített versek, illetve népi éneklés kategóriákban. Úgy érzem, hogy ez a munkakör sokkal sokrétűbb, mint egy hangszeroktatás, de benne van az is, hogy ezek a gyerekek valószínűleg nem zeneakadémiára készülnek. Egy általános műveltséget, általános zenei ismeretet kell átadni, ami ugyanúgy fontos, de nem akkora felelősség, mint hangszert oktatni.

Az oktatás mellett színházban is dolgozol, zenészként.

– Amikor a középiskolás, lázadó korszakomat éltem, akkor sok általános iskolás barátom járt színitanodába. Ott összejött egy elég komoly csapat, és a rendező, Kálló Béla hallott rólam a KMV-n, majd megkeresett, hogy van-e kedvem zenélni, vagy zenét szerezni egy darabjukhoz. Nem is nagyon értettem először, hogy miről van szó, de elég spontán módon ment az egész. Ő mondta, hogy melyik jelenethez mi kellene, én pedig játszottam, ami jött. Ebben az improvizatív zeneszerzési technikákban nagyon megtaláltam magam és így csöppentem bele. Utána Döbrei Dénes is megkeresett, hogy egy darabot készítenek egy japán úriemberrel. Kicsit meglepődtem, de azt is elvállaltam. Döbrei színházi társulásával azóta is együttműködöm, és rendszeresen hívnak darabokba, akár zenészként, akár zeneszerzőként. És ez így szépen, lassan kialakult, hívogattak. Elég szokatlan volt, hogy színházi darabokba csellóval zenélek, mert inkább kis zenekarokat vagy zongoristákat szoktak hívni. Úgy érzem, hogy ezt a hangszert még nem aknázták ki igazán. Épp ezért azon vagyok, hogy éljek ennek a hangszernek az aláfestő zenei tulajdonságaival. Az első színházi tapasztalatom 2014-ben volt, és azóta is rendszeresen részt veszek ilyen produkciókban. Utoljára a Kosztolányi Dezső Színházban Az utolsó kislányok című darabban vettem részt, mint zenész, illetve a Döbrei Dénes által megrendezett Terra Vojvodinában zenészként és zeneszerzőként is. Emellett Kálló Béla meghívott az Udvari Kamaraszínházba, Budapestre, ahol zeneszerzőként és zenészként is munkálkodom. Mindemellett Szegeden a Nemzeti Színházban az Időfutár című darabban is zenélek, amivel a Kaposvári Ifjúsági Színházi Fesztiválon kaptunk egy zenei különdíjat.

Ha a tanítás és a színházi munka nem lenne elég, akkor ott vannak még az együttesek is. Jelenleg milyen zenei formációkban veszel részt?

– Jelenleg három formáció van, ami aktív. Az egyik a Csillagerdő, amivel megnyertük a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló című pályázatát. Most adtuk ki a második lemezünket, ez egy pop, folk, rock irányzat. Főleg a fiatalok a célközönség. Emellett van az IO együttes, ami egy egészen más profil. Ez egy elektronikus, pszichedelikus, atmoszférikus zene, de szimfonikus elemek is vannak benne. Ez egy elég sajátos stílusú zene, amit játszunk. Van egy komolyzenei duónk a párommal, Kucsera Noémival. Ő gitárművész és ketten összeállítottunk egy repertoárt, amivel klasszikus zenei műveket adunk elő, főleg a századfordulóról. Volt egy koncertsorozatunk, a Szecesszió zenéje címmel.

Annyi mindennel foglalkozol, hogy azt nehéz követni. Hogyan képzeled el a jövődet, mivel szeretnél elsősorban foglalkozni?

– Ez egy fogas kérdés. Az egyetemen volt egy tantárgyunk, kommunikáció és konfliktuskezelés. Egy pszichológus, pedagógus bejött és megkérdezte, hogy miért szeretnénk pedagógiával foglalkozni. Összedugtuk a fejünket és az évfolyam 90 százaléka azt felelte, hogy mert más opció nem nagyon van. Egy zenész a mai világban sajnos nem igazán tud pusztán a zenélésre építeni, karrier szempontjából. Én is tapasztalom, hogy egyszer hopp, máskor kopp. Pl. amikor beütött a COVID, akkor az összes fellépést lemondták. Szerencsére, ott volt a tanítás, ami online ment. Ez eléggé tüske volt a zenepedagógusok szemében, de ettől függetlenül ez egy stabil munka, ami nem alkalomhoz kötött, hanem állandó jellegű. A jövőmet továbbra is úgy képzelem el, hogy tanítani fogok, mert az egy biztos pont az életben. Az előadóművészet pedig, ha lehetőséggel kecsegtet, akkor vállalom, ha viszont nem jön, akkor ott van a tanítás, amire lehet építeni.