2024. április 25., csütörtök

Ismétlődő frázisok

Ha minden alkalommal pénzt fizettek volna be egy alapba, amikor valamelyik újságíró, vagy elemző a koszovói kérdés kapcsán a végtelen történet, a befagyott válság, a kibékíthetetlen ellentétek, a gordiuszi csomó, vagy a D-nap, esetleg a Pandóra szelencéje szókapcsolatokkal, illetve frázisokkal élt az elmúlt évtizedekben, mostanra igencsak tetemes összeg gyűlt volna össze. Hasonlóan tekintélyes pénzösszeg állna rendelkezésre, ha az alapba minden egyes alkalommal befizetés érkezne, amikor egy jogprofesszor egyelőre még naiv és világmegváltó elképzelések által motivált diákjaival közli: nemzetközi közjog valójában nem létezik, amit ekképpen neveznek, az nem más, mint a világ nagyhatalmainak a „kicsikkel” szembeni politikája és eljárásmódja. Ebben az esetben a két alapot minden további nélkül akár eggyé is lehetne olvasztani.

A brüsszeli párbeszéd múlt heti fordulója, az előzetes becslésekkel és elemzésekkel összhangban, eredménytelenül végződött. Szinte esélytelen volt, hogy ez másként legyen, hiszen az egyik fél alapvető célja a koszovói függetlenség kiteljesítése, míg a másiké a függetlenség kiteljesedésének az ellehetetlenítése. Egyikük sietne, a másikuk nem, abban bízva, hogy az idő az ő kezére játszik. Pristina képviselője állítólag hatpontos megállapodás-javaslattal érkezett Brüsszelbe, ennek első pontja a kölcsönös elismerésre vonatkozott, míg Belgrád azzal a céllal, hogy kompromisszumot eszközöljön ki a rendszámtáblák lecserélésére, valamint a be- és kiutazási okmányokra vonatkozó, szeptember 1-től alkalmazandó pristinai határozatok vonatkozásában. A pristinai fél, a belgrádi fél elmondása szerint, minden áthidaló megoldást elutasított, noha egyes sajtóértesülések szerint Albin Kurti hajlandó lett volna lemondani a be- és kiutazási okmányról, de csak akkor, ha ezt Belgrád is megteszi. A probléma gyökere ebben a tekintetben is a korábbi megállapodások eltérő értelmezésében keresendő, illetve abban, hogy egyik, de másik fél is, kizárólag akkor ragaszkodik ezek szó szerinti végrehajtásához, amikor az éppen neki felel meg.

Aleksandar Vučić – aki három éve a parlament Koszovó-ügyi ülésén úgy fogalmazott, hogy az önámításból senkinek nem származik haszna, mi több, minél tovább várat magára a megoldás, annál kevesebb marad Szerbiának Koszovóból, továbbá eljött az idő különbséget tenni az édes álom és a keserű valóság között – történelmiként beharangozott sajtótájékoztatója nem segített annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy mi történik szeptember 1-jén, amennyiben a feleknek addig nem sikerül közös nevezőre jutniuk. „Sarokba szorítottak bennünket”, de annyi biztos, hogy nem ismétlődik meg a Vihar hadművelet alkalmával tapasztalt menekültáradat, mert ha a KFOR nem akadályozza meg a szerbek üldöztetését, akkor majd megteszi Szerbia, mondta az államelnök, ezen és egyéb kijelentéseivel is gondoskodva arról, hogy aki esetleg nem számított a legrosszabbra, az ezt most mégis megtegye – hacsak nem tette már harcedzetté a populizmus. Arra szintén nem adott választ az elnök, hogy milyen következményei lennének annak, ha szeptemberben a koszovói szerbek most valóban megtennék az általa bejelentett radikális lépést és kivonulnának a brüsszeli megállapodásokkal összhangban eddig kiépített koszovói rendszerből. Az elemzők szerint ez úgy a koszovói szerbek biztonságának, mint Szerbia nemzetközi pozíciójának a vonatkozásában előnytelen lépés lenne.

Jelenleg a kérdések kérdése az, hogy lehetséges-e szeptember 1-ig a Belgrád és a Pristina közötti kompromisszum, vagy adott esetben ismét fellángolnak a kedélyek, az észak-koszovói szerbek útzárlatokat emelnek, esetleg eldördül egy-két lövés, míg az emberek, éljenek az adminisztratív vonaltól északra, vagy délre, sokadszorra felteszik magukban a kérdést: biztos, hogy nem lesz megint háború? Összhangban a NATO-főtitkár múlt heti kijelentésével, miszerint a KFOR kész szavatolni a biztonságot, így amennyiben az veszélybe kerül, bármikor készen áll eljárni és például gondoskodni arról, hogy minden polgár vonatkozásában megvalósuljon a mozgásszabadság joga, egy, a július 31-ihez hasonló megmozdulás biztosan nem marad következmények nélkül.

A nemzetközi közösségnek, amelyik az elmúlt 14 évben szinte fontosabb szereplője volt a koszovói kérdésnek, mint Belgrád és Pristina, talán még soha nem fűződött annyi érdeke a válsághoz, illetve annak kezeléséhez és befolyásolásához, mint jelenleg. Most, amikor a háború visszatért Európába, ez nem az a pillanat, amikor a helyzet eszkalálódhat, hanem az a pillanat, amikor a nyitott kérdésekre megoldást kell találni, mondta a sikertelen tárgyalási fordulót követően Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. Az USA-t képviselő Gabriel Escobar szintén a megállapodást sürgette, több, a koszovói alkotmány szempontjából esetlegesen elfogadható megoldási javaslatot felkínálva Pristinának a koszovói szerb községek közösségének a tekintetében. Escobar és az USA más képviselői már korábban is a közösség megalapítását sürgették, abból kiindulva, hogy ez esetleg hozzájárulna az észak-koszovói szerbek további integrálásához és előrébb vinné a párbeszédet. Mindemellett Escobar és Miroslav Lajčak, az EU a Belgrád és Pristina közötti párbeszédért felelős különleges képviselője még a héten Belgrádban és Pristinában terveznek tárgyalni a felekkel. A nyugati tényezők számára az ukrajnai válság okán egyrészről fontos minél hathatósabban hozzájárulni a Balkán stabilitásának a megőrzéséhez, és elejét venni minden ál- vagy éppen valós válságnak, másrészről pedig éreztetni befolyásuk erejét. Ugyanakkor a nyugati tényezők térfelén ebben a témában is megfigyelhető az USA és az EU közötti erőpróba, amelyiknek során előbbi már egy ideje megpróbál meghatározó tényezővé avanzsálni a Belgrád–Pristina-párbeszéd vonatkozásában. Persze Oroszországról sem szabad megfeledkezni, hiszen habár utóbbi az ENSZ szintjén eddig is Szerbia érdekeit képviselte a koszovói kérdés kapcsán – nem mélyedve bele, hogy milyen érdekek által vezérelve –, július 31-én a korábbiakhoz képest meglepően hevesen reagált a kedélyek fellángolására Koszovóban. Az elemzések szerint Oroszországnak a koszovói kérdés megoldásának az elodázásához fűződik érdeke, hiszen ez a párbeszédért formálisan felelős EU erőtlenségét szemléltetné, valamint tovább destabilizálná a térséget. Állítólag éppen az orosz hírforrások voltak azok, amelyek azt terjesztették, hogy a jarinjei átkelőn egy szerbet meglőttek, míg a Szerbiai Katonaság alakulatai kivonultak az adminisztratív vonal szerb oldalára, de azt is, hogy Oroszország szívesen segítene a konfliktus kezelésében.

Ez nem az a történet, amelyikben egyértelműen meghatározhatnánk, hogy X szereplő a gonosz, míg Y szereplő a jó. Ez nem az a történet, amelyikben két tündéri serdülő a Never Ending Story című dalt dúdolja, miközben barátaikat a párhuzamos és pokoli valóságból kiszabadult szörny üldözi – habár a film és a valóság közötti hasonlatosság adott esetben ideillőbb, mint azt elsőre gondolnánk –, amelyiket természetesen végül legyőznek a jók. Piszkosan játszik egyik fél, de a másik is, egyszer egyik elégedetlenkedik indokoltan, máskor a másik, azzal, hogy a Koszovóban élők – legyen szó a szerbekről, vagy éppen az albánokról – életminőségének a vonatkozásában az esetek többségében X és Y szereplő, no meg a háttérben a szálakat mozgató Z szereplők, egyaránt a szörny szerepét játsszák.