akkoriban szürkéskék íriszed
már rég nem tükrözte a világ
lángolását. tekinteted mesélte,
valamikor belsőd is lobogott.
most hajadba kap a decemberi
szél, fehérmárvány arcodon
a mosoly jégvirágok tánca.
a sötétségen túlra mentünk,
ahol véget ért a fekete város.
ködfelhős éjszakában mutattad,
ahogy életre kelt a hold, de nem
szólaltál. az omló útnak vége volt,
de az utazásnak nem lehetett,
a leghosszabb éjszaka csendje
borult körénk. utaztunk tovább
a sötétségen túlra, ahol megnyílt
homlokunk, mint a gránit égbolt.
más világot találtunk a csillagon,
amely az éjkapun túli mélyben élt,
ahol a végtelen halkan hullámzik,
mint kristályos sarki fény.
