2021. december 5., vasárnap

Visszatalálás

Cseregyerek. Ismerkedjünk meg először ezzel a kifejezéssel. Nos, a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben újságjaink együttműködtek külföldi társlapokkal, ennek keretében többek között évente egy személy érkezett hozzánk kb. tíz napra, akiről mi gondoskodtunk, hasonlóképpen tőlünk is azonos időre vendégeskedhetett valaki úgymond cserében. A Dolgozók szakszervezeti hetilapunknak a budapesti Népszava volt a párja, a Magyar Szónak többek között a pozsonyi Új Szó meg a kolozsvári Igazság.

Így kerültem bő egy hétre a Népszavához, emlékezetem szerint 1974-ben. Első este a kötelező bemutatkozó látogatáson a szakma kiválósága (akkor a lapnál főszerkesztő-helyettesként), Gedeon Pál fogadott, akit külpolitikai jegyzetei révén a tévé képernyőjéről is jól ismertünk.

Múltak a napok. Úgy volt, hogy rövidesen találkozhatom Déry Tiborral is. Akkor már túl voltam néhány interjún. Betegágyában fogadott Zelk Zoltán, a felesége halálát megrendítő gyászdalával (Sirály) elsirató költő, akinek akkortájt jelent meg szellemesen dokumentáló és mélyen emberi, remek önéletrajzi szövege az Új Írás folyóirat hasábjain. Humorérzéke, tapasztaltam, nem hagyta el. Egy, az akkor hallott történeteiből kapcsolódik a Szabó családhoz, ehhez a rendkívül népszerű hangjáték-sorozathoz, amely negyvennyolc éven át szórakoztatta a Kossuth Rádió hallgatóit. Szabó bácsi szerepét kezdetben Szabó Ernő kapta, aki addig színházi szerepei mellett harmincvalahány filmben is fellépett (Hannibál tanár úr, Fotó Háber…). Szabó Ernő és Zelk Zoltán arcra (és nagyjából termetre is) a megszólalásig hasonlítottak egymásra. És mindketten rendszeresen jártak lóversenyre. Amikor a színész Szabó Ernő meghalt, rá néhány napra Zelk gyanútlanul közelítette meg a lóversenypályát. Már csak arra figyelt fel, hogy a bejáratnál a pénztárosnő ijedtében összecsapja a tenyerét: „De művész úr, maga nem?... Maga úgy tudom...”. „Igen – mondta Zelk – én már a Paradicsomban vagyok, de úgy gondoltam, egy-két futamra még visszaugrom.”

Kardos G. György a Benczúr utcai szálloda (ideiglenes lakhelyem) kávézójában várt rám, hatalmas cigaretta-füstfelhőben. Néhány évvel korábban látott napvilágot, egy trilógia első könyveként, az izraeli élményeiből táplálkozó, Avraham Bogatir hét napja című regénye, amely világsikert hozott a számára. Beszélgetésünk során aztán az is kiderült, hogy szintén ott volt, ugyanabban az időben a bori haláltáborban, csak egy szögesdrót kerítés választotta el Radnótiéktól. Ám külön csoportban indultak visszafelé… Egy kis kitérővel hadd jegyezzem meg, e pesti napok alkalmával vásároltam meg Lénárd Sándor Völgy a világ végén és más történetek c. könyvét. A lakatlan szigetre ezt vinném magammal. Évekkel később fedeztem fel, hogy a könyvhöz az előszót – mindaddig valahogy átugortam – Kardos G. György írta.

Sinkovits Imre törzshelyét, egy budai kis borozót jelölte meg találkahelynek, ahová pontosan érkezett. A pincérnő kérdezés nélkül azonnal az asztalunkra helyezte a kancsó bort, nyilván a megszokott, kedvenc nedűje lehetett. Vele nem pusztán a névrokonság kuriózuma miatt igényeltem az ismerkedést, lévén korának egyik megbecsülten vezető színésze. Utóbb is találkoztunk még néhányszor, mindig a lehető legközvetlenebb volt, olyan majdnem közeli rokonként tekintettünk egymásra.

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Vígszínház, Déry Tibor író és Marton László rendező (Fotó: Fortepan)

És most Déry. Aki akkor már a nyolcvanhoz közel. A Vígszínházban nagy sikerrel játsszák a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című könyvének musicalváltozatát (Presser Gábor és Adamis Anna rögtön népszerűvé váló dalaival). Ez volt az apropó. Röstellem bevallani, a regényét még nem olvastam el (bár tőle szinte minden mást igen), de az utazásomra hirtelen került sor, nem jutott rá idő, s fiatalabb korban, suhancként az ember még könnyebben túlteszi magát az ilyen stiklin (később ezt a „luxust” már nem engedtem meg magamnak). Déry tehát fogadott (volna). Gondolom, az nem sokat mondott neki, hogy egy szakszervezeti hetilap képviseletében érkezem, ő egyszerűen egy vajdasági személyt láthatott bennem, s mint közismert, írásai gyakorta megjelentek nálunk mind a Hídban, mind az Új Symposionban. Haláleset miatt azonnal vissza kellett utaznom, az interjú lemondva. Talán jobb is így, utólag úgy érzem, nem voltam rá eléggé felkészülve. De azért sajnálom.

Mostanság, a középkor évszázadaiban kútászkodva – talán kissé megkésett, de mégis eligazító iránytűként – került „véletlenül” a kezembe (ismét) Dérynek a szintén ebbe az azonos időszakba helyezett regénye, A kiközösítő. Ízlelgetem a szöveget, s többet is kiválasztottam érzékletes, bonyolult, gondosan szövögetett mondataiból, de hely most már csak egy – nem is hosszú – idézet számára maradt. Íme, de álljon ez itt egyben az elmaradt interjú emlékezeteként is: „Ó, segíts meg, te józan föld s te magasságos ég, hogy hitetlenül s mégis reménykedve épségben érjek el síromig, amely emberi egyensúlyban lebegjen kettőtök között.”