2021. december 5., vasárnap

Töretlen hűséggel

Arcok a szlavóniai magyar irodalom történetéből (7. )

A szorgalmas magyar nép a semmiből teremtett magának otthont

Günther Ferenc Bosznia úttalan útjain

Minden bizonnyal Bács-Bodrog vármegye közigazgatási hivatalai egyikének lehetett az alkalmazottja az a Günther Ferenc, aki 1910-ben Bosznia Szávamellékén címmel a zombori Bittermann N. és Fia kiadónál vékony kis brosúrát jelentetett meg boszniai útja során szerzett tapasztalatairól. A szerző – akinek munkájára Makkai Béla Végvár vagy hídfő? című kötetében hivatkozott – könyvecskéje bevezetőjében így fogalmazott: „Bosznia és Hercegovina gazdasági viszonyai erős vonzerőt gyakoroltak reám, mert bennük egy ébredő gazdasági állapotot sejtettem, hol az előrehaladottabb kultúra részére hálás talaj kínálkozik, hol a cselekvés mezeje még minden téren nyitva, mívelőkre vár.”[1] Kiemelte: „különös érdekkel foglalkoztam hivatásomnál fogva [?] gazdasági viszonyaival”, ezért szánta rá magát, hogy közelebbről is megismerje Bosznia gazdasági viszonyait és az ottani gazdálkodás lehetőségeit. 1910 augusztusában tehát fölkerekedett, s előbb csak a Száva menti területekre utazott, ahol nyitott szemmel és nyitott szívvel járta be – az ő megfogalmazása szerint – a Boszna-Bródon át Maglájig, majd Dobojtól Gracsanicáig elterülő vidéket, ám hamar ráébredt arra, hogy az érintett hegyvölgyes országrész elbűvöli ugyan a látogatót, a vadregényes táj festőien szép ugyan, gazdasági szempontból azonban semmi jelentősége nincs. A környéken szerzett tapasztalatok nem elégítették ki az érdeklődését, ezért tehát délnek, Bjelina felé vette az útját.

Bosznia belső tájain az utazó – kitekintve a batár ablakán – hatalmas, gondosan megművelt földterületek helyett kicsinyke, szinte tenyérnyi parcellákat láthatott, melyek a természet gondjaira bízva fákkal, bokrokkal, burjánzó gazzal voltak egymástól elkülönítve. Az érdeklődő vándor az erdőktől szabdalt területen nagyobb, megművelt szántóföldet nem is láthat. Brezovopoljébe érve a kisváros földesura Husejn Aga Hadzsi Egrics – aki egyben a mohamedán hitközség elnöke is – fogadta őt, és elmondta, hogy az elmaradottság okát az elevenen élő feudális viszonyokban, ezen belül pedig a jobbágyság évszázados igénytelenségében kell keresni. A kmetet, a bennlakót, a bennszülöttet a kmet-törvény okán szinte lehetetlen érdekeltté tenni a munkában, megrögzött igénytelensége mindössze arra sarkallja őt, hogy a napi betevő falatot megkeresse, közössége sorsa, jövője őt hidegen hagyja. Mivel azonban az új bosnyák adótörvények súlyos terheket rónak a mohamedán földesurakra, azok birtokaik eladására és elhagyására kényszerülnek, hiszen a többlet-jövedelmet „kmetjeik munkátlansága folytán” előteremteni nem tudják. Ezért olyan csábító a szomszédos Magyarország számára a bosnyák földek olcsó megvásárlásának a lehetősége. „Nézetei szerint kívánatos lenne, ha a magyar grófok és bárók – ő úgy képzeli, hogy Magyarországon valamennyi földbirtokos az – ott birtokot szereznének, s a kmeteket is rendes munkára tanítanák. Egerics aga nagy magyarbarát, s hozzáteszi, hogy nemcsak érdekből, mint inkább azért, mert meg van győződve, hogy a törökök és a magyarok rokon népek.”[2] Az utazó Orasje mellett azután rá is bukkant az első gondosan megművelt, 70 holdas német birtokra, amelynek bérlői Bácskából Szlavóniába, majd Szlavóniából Boszniába vándoroltak, s az egész gazdaságukon meglátszott, hogy „jól megy a soruk”, amit nem is rejtettek véka alá.

Franz Josefs Feld nevű faluban azután Günther Ferenc találkozott a csodával. A község lakóinak többsége bánáti születésű volt, szerémségi vagy bácskai alig akadt közöttük. 1886-ban telepítették őket a vidékre, akkor mindösszesen 34 német ház és a bennük lakó családok volt honalapítóknak tekinthetők, akik alig 500 holdat műveltek. Az elmúlt negyed évszázad során a falu lakosainak száma 1400-ra nőtt, 196 házat laknak, s immár 2000 hold földet művelnek. A német közösségnek egy lelkésze és négy tanítója van. Óriási a különbség az addig megtett út során tapasztalt viszonyok, és Franz Josefs Feld lakóinak életkörülményei, a gépekkel kiválóan felszerelt gazdaság valósága között. „A kultúrának egy kis szigete, egy kis oázisa a vadonban – fogalmazott lelkesen az utazó –, örül az ember lelke, mikor rendes gazdaságot, s jólelkű, magyarbarát népet talál benne. Gazdaságuk fejlett s előrehaladott, pedig mikor átvették, ők is csak elhanyagolt, burjánzó, bokros földeket kaptak, s nem volt sok pénzük, mit befektethettek volna.”[3] A szorgalmas német gazdák az ősállapotokhoz képest egész kis paradicsomot teremtettek maguknak.

Mint ahogyan paradicsomot teremtettek maguk körül a szomszédos Branjevo falu eredetileg bácskai németjei is, ahol Hátz Sámuel igazgató-tanító örömmel fogadta az érkezőket. A letelepedésük történetének részleteit a falu első bírója, Seene Jakab által készített Ansiedlungs Journal őrzi, melyet 1891. március 21-én vetettek papírra. A bíró az előszóban köszönetét fejezte ki Bierbrunner Gusztáv ókéri plébánosnak, valamint [a] vucsidoli Vukovics Antal lovagnak, hogy „őket, bácskai szegény napszámosokat ide ingyen ajándékozott földre telepítették”. Az érkezők akkoriban családonként hét hold, elvadult erdőterületen, domboldalakban elnyúló földet kaptak, éveken át tartott az erdőirtás, míg végre keserves munkával termővé varázsolták a birtokukat. Közben sátrakban laktak a vadonban, ott, ahol most takaros házaik vannak. „Végig lapozzuk az Ansiedlungs Journalt, minden oldalon egy-egy család származása, családtagjainak neve bevezetve. A legtöbb ókéri, de vannak verbásziak, kucoraiak, szenttamásiak, kiskériek, tiszaistvánfalviak, bulkesziek, feketehegyiek, stb.”[4] Egyedül a bíró nem bácskai, Mohr Jakab baranyamegyei, Bajáról való. Bächer Henrik és felesége friss házasként Kiskérről érkeztek Boszniába, s a zsebükben nem volt több 40 forintnál. Kétkezi munkával teremtették azt a tizenhat holdnyi birtokot, amely akkor, 1910-ben az otthonuk és a vagyonuk volt.

A zombori látogató találkozott Simon Pistával is, aki családjával a bácsmegyei Pincéd községből tizenhárom évvel korábban, tehát valószínűleg 1897-ben érkezett Boszniába. Simonék nazarénus tótok voltak, Pincéden kisebb birtokuk, s házuk volt. A családfő két évig járta Bosznia vidékeit, míg végre alkalmas helyet talált magának a birtokalapításra. A földet egy Trebics [Trebich] nevű német zsidótól vette, aki az előző 14 év során 10–15 kisebb-nagyobb parcellaként vásárolta össze azt a területet, amely most egy tagban 202 holdat tesz ki, s amelynek vételára 1897-ben 27.000 forint volt. A terület új gazdája szorgalmának köszönhetően kiváló szántófölddé vált, amelyen bőségesen megtermett annyi kukorica, búza, zab, lucerna, takarmányrépa, bükköny, rozs és árpa, amennyire a gazdaságnak szüksége volt. A gazdasági épületeket, a széles, szép istállót, a sertés- és a baromfiólakat, valamint a kukoricagórét is maguk építették. Simon István és családja Bosznia talaján virágzó gazdaságot teremtett.[5]

Másként alakult Ljeljence falu magyarjainak sorsa, ahol a sovány, kimerült erdei földek csak nyomorúságos körülményeket biztosítanak az élethez. Az ott lakók legnagyobb része, mint bácskai „szegény munkás-népek” telepedtek a vidékre. Nagy István szüleivel 1884-ben érkezett Magyarkanizsáról, s szereztek maguknak keserves munkával vagy 23–24 hold földet. Dolguk nem is menne rosszul, ám keserűen panaszolták, hogy sem papjuk, sem tanítójuk nincs, „a gyerekek úgy nőnek fel, mint a vadak, mint a barmok”. Ebben kérték mindazoknak a segítségét, akik szívükön viselik az elszakadt magyarok sorsát. „Dolgos, szorgalmas magyar nép – sóhajtott föl Günther Ferenc panaszaik hallatán –, a semmiből otthont alapított magának, s hagyjuk őket elveszni nyomorultul, mert gyermekeik nevelés hiányán szüleik mögött maradnak műveltségben.”[6] Ljeljence falu magyarjai – köztük a 32 hold birtokkal rendelkező, Bajsáról ideszármazott Gáspár Péter és a bácsszenttamási Horváth Sándor gazda is – magyar tanítót, iskolát kérnek, hadd taníttassák gyermekeiket magyarnak.

A zombori látogató szerint Bosnyákországban a magyarjainknak nincs egyetlen pártfogójuk, egyetlen jóakarójuk sem, mindenütt mellőzöttségben, elutasításban van részük, pedig „igazán megérdemelnék, hogy hazánk nemes lelkű, jobb érzésű társadalma, ha nem is hivatalos köreink, megmozdulnának értük”. Boszniában, 1910-ben ellenséges hangulat veszi körül a magyar betelepülőket, hiszen „a bennszülöttek sokan, ha nem is nyíltan, de szívükben Szerbiával egyesülni szerettek volna, kik csak a mi katonai nagy erőnk előtt húzódnak vissza félelmükben” – fogalmazott útirajzában Günther Ferenc.[7] A tanulságait pedig így foglalta össze: „Meggyőződésem, hogy a bácskai nép, kikkel utunkon találkoztunk, megelégedett lenne a sorsával, ha lenne valaki, úri ember, [a] hivatalokban jártas, ki őket munkájukban segítené. Jellemző, hogy a bácskai németek, tótok, magyarok, kik itthon a Bácskában, ha bár csak mint munkások a legjobb bőtermő humuszt művelték, ott silány erdei-hegyi talajon is kultúrát teremtettek. Különösen áll ez a branyevói német s a ljeljencei magyarjainkra.”[8]

A visszafelé vezető út során megjegyezte „az épülő házról és a jobb, nagyobb lovakról látszik, hogy ismét bácskaiakkal van dolgunk. Leszállunk, s csak a nemzetiségben csalódunk, mert nem bácskai németek, hanem tótok Pincéd és Petrőc községeinkből. A bácskai népet messziről megismerni itt, legyen az német, tót vagy magyar, más a külseje, más a megjelenése, más a munkája, más a lakása, másként fest a földjük, jobb a termésük. Pedig a Bácskában minő más földek vannak, pláne a Dél-Bácskában, hol vannak jobb földek országunkban?”[9] A bácskai földművelő paraszt emberek mégis Bosznia mostoháiként élnek új otthonaikban. „Megtanulták a bosnyák nyelvet, de a saját anyanyelvüket megőrzik, megőriznék örökre, ha a mi társadalmunk nem hagyja őket elpusztulni kultúrálatlan tömegek közepette.” Günther Ferenc rámutatott: a magyar politikának végre be kellene látnia, hogy gazdasági gondjainak megoldását nem az Amerikába vándorló magyarok fogják megoldani. Bosznia 1910-ben egy idegen test, egy darab itt felejtett kelet, része a forrongó Balkánnak, amelyet „csakis a magyar–osztrák haderő tart csendben, félelemben!” – fogalmazott az utazó. „Lehetne-e szebb, ideálisabb cél, mint a kettős Monarchia munkásfeleslegét Amerika helyett Boszniában, a mi szerzeményeinkben helyeztetnénk el, hol megmaradhatnának továbbra is a mi fiaink, hol családot alapítva, új otthont teremthetnének maguknak.”[10] A földkerekség nagy államai, jelentős nemzetei nem engedik veszni fiaikat, csak a mi magyar vérünk pusztul el messze idegenben? Csak az Amerikába kivándorlók hajójegyért és az ügynöki jutalékért kiadott pénz elegendő lenne Boszniában tetemes birtokok megvásárlására. Menjünk hát Boszniába! – kiáltotta lelkesen az útirajz szerzője – „mert a történelmi jog csak üres frázis, ha nem támogatja azt erős közgazdasági élet, nemzeti eszme, mely meghódíthatná […] azt a jogállapotot, mely másképp elvesz örökre a mi részünkre!”[11] Boszniában a bácskai és a torontáli népeink szorgalmukkal, a mezőgazdasági munkákban való jártasságukkal a gazdasági kultúra úttörői lettek, s a magyar nemzetnek föltétlenül számolnia kell velük – fogalmazott Zomborban, 1910. augusztus hó 5-én kelt, emlékiratként is olvasható könyvecskéjében az eddig ismeretlen hazafi, Günther Ferenc. Írása segélykiáltás volt a Boszniában kallódó magyarjainkért.

Günther Ferenc Bosznia Szávamellékén című, 1910-ben Zomborban megjelent kötetének hátsó borítóján ez olvasható: „Ezen sorokat a bjelina-ljeljencei magyarok érdekében, ott létesítendő magyar iskola-alapjuk javára írtam. Ára ezért nincs kitüntetve. Kérve-kérem azonban e nemes ügy barátait, adjanak a füzetkéért tehetségükhöz képest, mit Sjónak látnak. A befolyó teljes összeget kizárólag a fenti célra adom, s a Bácskai Gazdában nyilvánosan megnyugtatni fogom.”[12] A pénz, minden bizonnyal eljutott Bosznia elesett magyarjaihoz, mi, kései olvasói pedig gazdagabbak lettünk egy értékes úti beszámolóval.

(Folytatjuk)

 

[1]             Günther Ferenc: Bosznia Szávamellékén; Zombor – Bittermann N. és Fia könyv- és kőnyomdájából, 1910. 1. p.

[2]              U. o. 6. p.

[3]              U. o. 9–10. p.

[4]              U. o. 14. p.

[5]              U. o. 18–19. p.

[6]              U. o. 22–23. p.

[7]              U. o. 25. p.

[8]              U. o. 29. p.

[9]              U. o. 27–28. p.

[10]            U. o. 31. p.

[11]            U. o. 34. p.

[12]            U. o. 38. p.