27. Telepes házikó
Igencsak megkapott és megihletett ingemet az Al-Duna kanyarulatában Sándoregyháza aprócska, százhúsz éves, szoba-pitvaros, vert falú, részben vesszőfalazatú ártéri házikója. Ilyenek, ehhez hasonlók lehettek az első al-dunai telepesek házai Gyurgyovánál is. Ehhez hasonló szerény hajlékokat építettek maguknak 1883 húsvétjára, hogy méltó módon ünnepelhessék Krisztus Urunk feltámadását.
Az 1883-as húsvét új életet kezdő telepeseink számára örömtelinek ígérkezett, ám korai örömük volt. Az ünnep nagypéntekje március 30-ára, húsvétvasárnapja április 1-jére esett. Másnapján azonban már megkordult a folyam gyomra, és a víz magassága szeszélyesen ingadozni kezdett. A nagy áradás azonban csak később, április 27-én, II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk születésnapjának hajnalán következett be, amikor is a Duna pusztító árja letarolta székelyeink szerény hajlékainak legjavát.
Erre a véletlen folytán egészen a kétezres évekig megmaradt házikóra legénykorom óta emlékezem. Egy öregember, a székelykevei Pál Andris barátom közeli idős rokona lakta. A hetvenes évek második felében vasárnap átbicikliztünk az ivánovai búcsúba. Ahogy mondták: kirvájkor. A bácsinál szerettük volna hagyni a drótszamarainkat, nehogy ellopják őket. A bácsi már egyedül élt, és meghívott minket ünnepi ebédre. Nem illett és nem is lehetett visszautasítani; különben is éhesek voltunk. Az ebéd csirkehúsleves volt zöldséggel és főtt krumplival, de nem voltunk válogatósak.
Mi, legénykék, Pál Andris, Lőrinc Gyuri, Kálmán és én, alig fértünk el az asztalánál. Körülnéztem: olyan kicsi volt a háza, és oly kevés bútor volt benne, hogy ott rendet tartani sem lehetett nehéz. Gyorsan el is ment a kedvünk a nézelődéstől; inkább meghúztuk magunkat az asztalnál, és dicsértük a levest. Akkorra sok mindent láttam már életemben, de ott tapasztaltam meg igazán a szerénységgel palástolt szegénységet. A „mai fiatalok” aligha láttak ehhez fogható szegényes hajlékot. Úgy gondolom, mai jó dolgukban el sem hinnék, hogy ilyen körülmények között is lehet tisztességgel élni.
28. A telepesházikóról még egyszer
Engem nem csak ez a megdöbbentően szegényes ártéri hajlék emléke fogott meg, mivel a valahai telepesek sanyarú sorsát is megláttam benne. Mert később lerajzoltam újra és újra, némi változtatással, színfoltokkal is kiegészítve, hogy élőbbé váljon a kép. Visszaemlékszem még az öreg fára is, amely a házikó hátsó falához dörgölődött. A fa törzse támasztotta a házacskát, vagy fordítva? Ez már nem volt egyértelmű, de fontos volt, hogy együtt kibírták az idő mardosó fogazatának sanyargatását, s hogy egy életen át szolgálták a tulajdonosukat.
Eisinger Ferenc, Fehértemplom egykor az ártérre telepített székelyekhez irányított, terepszemlével megbízott egykori plébánosa 1883. július 10-én jelentette püspökének: „A szegény csángó nép lent, nem messze a Dunától a régi töltés mellett van elhelyezve, rossz gunyhókban, sátorokban, oly mélyen fekvő telkekre, hogy a sok eső következtében az egész talaj el van ázva, úgy, hogy lehetetlen ott még kocsiról is leszállni s a nép mezítlábon gázol térgyig érő vízben és sárban még a gunyhókban is”.
